Kirepülős

Gyakorlatilag 18 éves korom óta nem élek együtt szüleimmel. Akkor kezdtem el kollégiumi életemet, mivel iskola mellett dolgoztam, így elég nehéz volt minimum 2 hetente még haza is menni. Aztán jött utolsó évben a nagy szerelem (ami még mindig tart), akkor már minden 2. hetem hétvégéje az övé volt, hiszen 320 km-re voltunk egymástól. Letelt a 3 év kollégium, sulit befejeztem, és összeköltöztünk. Azóta eltelt több mint 2 év.
Szóval 2 éve végérvényesen kirepültem. Bevallom néha jó lenne a régi élet, hiszen hiába van olyan, hogy megyek egy hétre, mégse 100%-ig olyan, mint régen.
Furcsa dolog ez. Néha nagyon jó lenne, hogy ne kelljen főznöm, mosnom, takarítanom, bevásárolnom, hanem más megtenné helyettem. (Mivel jelenleg nincs munkám, így nagyjából rám marad). Ha csak egész nap semmit se kéne csinálni.

Végérvényesen felnőttem. 

Most már gyakorlatilag 2 családom van, mindkettővel törődni kell, a távolság meg nagy.
Nah meg ott van az a bizonyos tudat, amit mindenki régóta tud, hogy egyszer a szüleink meghalnak, ha nem akarjuk, ha nem, ezért minden lopott boldog pillanatot ki kell élvezni, amit velük lehet tölteni. Hiszen apu már 56 lesz hamarosan, tudom az még semmi, de azért csak ott van a tudat...
Körülbelül 2 havonta járunk haza, sűrűbben nem tudunk, nekünk is kell hétvégi pihenés, programok, dolgunk van rengeteg, egymásra is, másra is.
Szeretném, ha szülők láthatnák unokáikat felnőni, teperünk, spórolunk saját lakásra, esküvőre, majd egyszer gyerekre. Lassan odaérek a tinédzserként álmodott korig, hogy majd 25 évesen szülők. Az is marad csak álom. Aztán ott van a nagy HA, hogy ha minden összejön, akkor meg a természet szólhat bele, hogy nem jön össze a baba.
Mindegy, az majd a jövő zenéje, addig még rengeteg dolgunk van.