Karácsony este a sürgősségin

Pályázhatnék a hogyan legyen izgalmas a karácsony címmel bármilyen díjra. Mivel 26.-a karácsony estét a következő kora délutánig a sürgősségin voltam.
Ugye milyen móka?
26.-n hajnalban kezdődött, teljesen epegörcs tüneteim voltak, azt hittem begörcsölt az epém, mivel voltak már epeköveim, kivették őket, igaz sose görcsöltem se előtte, se utána. Aztán bevettem gyógyszert, enyhült annyira, hogy el tudjak aludni. Reggelre picit jobb lett, diétáztam, kamilla tea, gyógyszer. Erre délutánra már járni nem tudtam, mert szédültem. Aztán estig kb. csak aludtam. Estére rosszabbul lettem, nincs mese, irány a kórház, hiszen már rég el kellett volna múlnia. A sürgőségi nem egy boldog hely, az biztos.
Epegyulladást nem találtak, először a dokik is úgy gondolták, hogy kapok gyógyszereket infuzión, aztán mehetek haza, nah de megjött a vérvétel eredménye, hogy magas a gyulladásom. Nah ott betojtak a dokik, hogy lehet, hogy vakbélgyulladás, aztán lesz ajjaj. Már a műtét is szóba került, hogy ha baj lenne.
Másnap reggelre 2 infuzión túl jobban lettem. Reggel bejött a sebész bácsi, hogy azért fel kéne menni megfigyelésre a sebészetre. Aztán 5 perc múlva visszajött, hogy inkább várjunk még egy kicsit. Tanakodtak, tanakodtak... Jött egy másik sebész, ő azt mondta mehetek haza. Aztán jött a nappalis doki, hogy ő inkább felküldene a belgyógyászatra még minimum hétvégére, de inkább még 1 hét teljes kivizsgálásra. Nah ott jött az alkudozás. Mivel a gyulladásom 100 körül volt, de már az is csökkent szám volt, én meg már viszonylag jól voltam. Alkudoztam, hogy itt vagyok 5-6 km-re a kórháztól, kocsiba vágnak, ha baj van, csak hadd menjek már haza. Szóval először életemben saját felelősségemre hazamentem.
Másnap egy kontroll a sebészeten, a gyulladás lecsökkent 50-re, a hasam is csak nagyon néha, nagyon picit fájt, szóval azt mondták minden happy, ha megint rosszul lennék, akkor vissza, de amúgy minden rendben.
A hivatalos diagnózis: gyomorhurut, a nem hivatalos: fogalmuk sincs.
Jelenleg már tudok rendes kaját enni, szépen lassan, keveset tudok még, de legalább nem kétszersült. A napi program: pihenés, pihenés, pihenés, néha egy kis evés. Ma már a kávét is bírtam.
Ha már tűszúrás: 3 nyom vírit a kezemen, 1 kanül nyom, meg 2 vérvételi nyom.


Update: Csak hogy a cukorral is legyen szó. A nem evés, ivás hatására stabilan 8-10 között volt a cukrom, bármit csináltam, az infuzió se segített. Amikor már tudtam enni, akkor még meg volt zavarodva, de tegnap hyoztam. Végre :D Sose hittem volna, hogy egy hyponak örülni fogok, de most azt jelentette, hogy helyreállt a cukrom. 

Csoportos belefárados

A facebookon már rengeteg cukorbeteg csoport van, amiknek tagja voltam, de csak EDDIG. Mindenhonnan kiléptem. Elegem lett abból, hogy mindennap jön az értesítő, hogy kinek milyen a cukra, még egy újabb cikk,még egy újabb kérdés.
(Tudom, értesítéseket is ki lehet kapcsolni külön, de teljesen ki akartam szedni ezt az életemből.)
Belefáradtam mások problémáit olvasgatni, még akkor is ha hasonló. Attól nem leszek se jobb, se rosszabb. Ha meg tanács kell, van nekem "privát" csoportom.
Vajon néhány ember itt éli ki magát, hogy minden egyes nap beírja a vércukrait? Vagy minden cikket belinkel? Nem akarok senkit se bántani, de éljetek már a diabetesen kívül.

CH csökkentett világ

CH csökkentett világban élek, folyton azon kattogok, hogy mit hogyan lehet csökkenteni, hogy lehet jobb. Úgy érzem elértem a maxot, nem tudok ebből többet kihozni. Tökéletes leletem van, hypo-m néha van, azt is hamar megérzem. Érzem a testem reakciót, és egyben üres is lettem ettől egy kicsit. Elértem a célt, egy normális HbA1c szintet, egy tökéletes leletet, most új célt keresek, még nem találtam meg. Emlékszem amikor letettem az érettségit, akkor is így éreztem, hiszen küzdöttem, küzdtöttem, meglett és most hogyan tovább, ki tudja?

A gyógyszertárban, az orvosnál sose vidámak az emberek. Mindenki csak panaszkodik, az ajtó kinyitására megfeszülnek, mint vadmacska a zsákmányára. Várva, hogy elmondják a nevét, vagy hogy következő. Tudják, hogy ők a következőek-e. Senki se szól jót, mindenhol a betegségek, a bánatok, a miértek, a várakozások, a leletek, a kódok.
A gyógyszertárban is mindenki bánatos, vajon ki meri elsuttogatni, hogy gombája van, vagy prosztataproblémája? Hogy tűk százait veszi? Lopva néznek egymás receptjeire, hogy vajon neki mi baja van. Az unalom, valahogy sose tanulják meg az emberek, hogy sokszor várni kell, én már rutinból viszek könyvet, bármit, max megsétáltatom, de nem akarok, nem akarok, nem akarok beszélgetni. Van nekem elég bajom, nem akarom, hogy bennem zsongjanak más gondjai.

Tegnap 3 órát vártam egy influenza elleni oltásra. Addig 2 fogyatékkal élő beszélt, az egiyk 1,5 óráig, a másik is. Szerintem váltják egymást. Aztán ha az ember kínjában már nevetett, ráförmedt, hogy ne nevessen, nem vicces. Igen, nem vicces, szánalmas hogy órákat kell beszélni a gondjairól, a lemez meg újra és újra elindul 10 percenként. 1,5 óra alatt lehet tudni a fél életét, ha akarja az ember, ha nem.

Megéri e?

A diabetes még a mai világban se egyszerű. Mérni, számolni, beadni, kalkulálni. Gyakorlatilag egész nap számol az ember, tervez. Nincs olyan, hogy most valami kimarad, mert akkor szív, mint a pocok.
Mindent fejben kell tartani, itt nincs pihenő. A mérések idejét, az inzulin beadását, a mínusz, plusz mérlegelését. És az egyik legfontosabb a befelé figyelés, hogy ne legyen hozzánk nőve a vércukormérő, hanem bízzunk magunkba, figyeljünk a jelekre.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy jó lenne néha letenni, csak egy kicsit, egy nap, és becsszó, utána visszaveszem.
Ma voltam a leletért, a doki azt mondta gratulál, és mutogassam meg boldogan, mert ilyen szép letetet rég látott. Minden érték rendben, 6,5% HbA1c, (A GGT pont határ, de az a akkori gyulladás miatt van).
Szóval megérte, minden. A sport rengeteget segített. A hormonrendszerem is kezd helyreállni. (csak el ne kiabáljam)
Mióta van sport, azóta fogytam is bőven (inkább centiben) mégis néha úgy érzem, hogy ezzel elvettek tőlem valamit. Hiszen megmondták, hogy fogyjak és kész. Igazából a mai napig a diabetes előtti állapotom van az eszembe, és azon kattogok, a csontsoványságán, hogy nehogy megint odakerüljek, nehogy túlzásba vigyem. Hiszen azt utáltam, nem bírtam magamra nézni, mások meg örvendeztek, hogy milyen szép vékony lettem (ha tudták volna, hogy miért).

Tudom, hogy hülyeség, hiszen sporttal más alakot érek el, nah de akkor is, azért ott van bennem.

Szóval ott van az elismerés, a számok, azt mondják mindent jól csináltál, ott vannak a papírok, hogy nincs szövőmény több, mint 6 év után se. Egészségesebb vagy, mint voltál.

Régen

Szereztem rukkolán egy 20 éves könyvet, alapítványi kiadás. Volt egy pályázat, hogy ki hogyan éli meg a cukorbetegséget.
Abban az időben, amikor laborban kellett sorban élni vércukormérő készülékhez, akkor írodott, egy kis szösszenet belőle:
"Esztendők alatt hozzászoktam ahhoz, hogy ne csináljak túl nagy problémát ebből; buszon, vonaton, villamoson, sőt akár az utcán is beadom az inzulint néhány másodperc alatt, s nem érdekel, mások mit mondanak. A saját életemért egyedül én vagyok a felelős, ha valakinek nem tetszik, hogy mit csinálok, csak sajnálni tudom a primitívségéért. Én nem álltam azért sorba, hogy cukorbeteg lehessek, s ha már így esett – mivel mást nem tehetek –, megpróbálok alkalmazkodni az adott körülményekhez…Lepereg rólam az is, ha ferde szemmel néznek rám azért, mert az utcán eszem, vagy még mielőtt a pénztárhoz érnék, inni kezdem a ki nem fizetett tejet. Nem érdekel, mit gondolnak, s nem vagyok hajlandó fűnek-fának magyarázkodni. HIába is próbálom megértetni azokkal, akik még nem élték át, mi is az a hypoglikémia. Egy egészséges embertől ez olyan messzire van, mint a csillagok. Hogyan is értessem meg?
Olyan az mint, amikor százhúsz kilóméteres sebességgel jön feléd a gyorsvonat, s azt hiszed, bármelyik pillanatban elgázolhat. Ismerős érzés, hiszen egy cukorbeteg – ha jól van beállítva – havonta átél egy-két ilyet, és mégis ismeretlen, mégis minden alkalommal megrémíti az embert. Csak jön, és te nem tehetsz semmit, ha a gyors szénhidrátot már bevitted a szervezetedbe. Várhatsz, hogy bejusson a vérkeringésedbe a szénhidrát, és elvégezze a természet magáét,megszűnjön végre ez az állapot. Ilyenkor szint kívülről látod magadat. Felül vagy egyszerű biológiai lényeden, amelyben tudatodtól függetlenül is műkődnek az örök fiziológiai törvények, vársz, hogy végre elegendő oxigén és glükóz keringjen benned, szűnjék meg a remegés, a verejtékezés, tűnjenek el a pici hangyák a fejedből, térjen vissza jéggé vált tagjaidba az élet, nyerjék vissza eredeti arányaikat a tárgyak, s tűnjenek el a szemed elől azok az őrülten kavargó kis ezüstszínű pontocskák. Várod, hogy elmúljon a félelem… Mert ilyenkor iszonyatosan félek attól, hogy késő lesz, hogy beborít a semmi, hogy eszeveszetten kalapáló szívem örökre leáll. Ha valaki melelttem van ilyenkor, kitágult pupiláimmal meredek rá, kezére fonom kezem, görcsösen kapaszkodom belé. Szólni nem merek,csak befelé, hangtalanul síkitok. Sikítottál már némán? Tudod milyen az, amikor nem mersz síkoltani, pedig a húsodba mar a félelem? Csak a szemeddel könyöröghetsz: ne hagyják, hogy itt vége legyen, csak a pillantodásoddal sikolthatsz – ha értik – mert nem akarsz senkit megijeszteni. Még önmagadat sem. Attól rettegsz, ha kimondanád mire gondolsz, egyszer tényleg bekövetkezik. Vársz, észbontó félelemmel, befelé figyelsz nincs-e még későn, nem lesz-e mindörökre vége. Közben arra is vigyázol, meg ne sejtsék, mi jár a fejedben, nehogy magadra hagyjanak. Rettegsz, hog magadra maradsz a halál fagyos leheletét érezvén az arcodon. Pedig tudod, hogy nem jön még a halál. Nem jöhet, hiszen mindent megtették ellene, tudod, néhány perc csupán , és sokkal jobb lesz…Az a néhány perc pedig egy örökkévalósságik tart. Amikor végre lassan helyreáll a belső rend, halovány, fáradt mosollyal hozod szeretteid tudtára, hog megnyerted a harcot. A kívülálló nem is tudja, mekkora küzdelmet folytattál, milyen csatát nyertél meg újra. Jobb is. Talán nem értenék meg, miért is ragaszkodom ennyire az élethez."

"Viszem a „tollamat” amivel életem regényét írom."

"Nem lehet levetni, mint egy megunt ruhát."