A diabetes sose volt egyszerű, azt szögezzük le, de hamar rutinná válhat az egész, de vannak kudarcok is. Amiket nem egyszerű feldolgozni. Vannak segélykiáltások, tűnődések, nem tudások, kétségbeesések, a legszívesebben a takaró alá bújás és ottmaradás.
De persze van rengeteg öröm, siker, cél, megvalósítás :)
A dokik jók, de nincs tengernyi idejük, nah meg 3 havonta látjuk őket. Így kell/kellenek valaki/valakik akikkel meg lehet beszélni a dolgokat. Legyen szó akár alkoholról, akár vércukormérésről, beadásról, frontokról, elfogadásról, helyzeteről, sportról, szúrási helyekről, krémekről az ujjbegyekre.
Mára a "mozgalmunk" naggyá nőtte ki magát, rengetegen csatlakoztak, mindig vannak új arcok, de van a kemény mag is :) Már a törzshelyünk is meglett, sok cukrászdát megjártunk. Amikor meg nem találkozunk, akkor neten segítünk.
Igazából már párszor leírtam, de nekem sokáig gondom volt a nyilvános vércukorméréssel, inzulin beadással. Ebben a csoport RENGETEGET segített, nem csak maga az érzés, hogy ott van a másik is, ő is fiatal, ő is ezt éli meg, és mégis vércukrot mér, inzulint ad be. Sokszor inkább elbújtam bárhova, csak ne lássák.
Szóval mára eljutottam oda, pont a múltkori diabos találkozó után, hogy egy ismerősöm előtt zavartanul beadtam az inzulint, és annyira természetesnek vettem, hogy észre se vette, mert közben beszélgettünk, és semmi furcsa pillantást nem kaptam, amiket sokszor szoktam.
Tehát köszönöm mindenkinek, aki hozzásegít ehhez :)
UPDATE:
Közben még eszembe jutottak dolgok, hogy jó hogy ők nem csak fogalmilag tudják a Hba1c szintet, hanem értik, hogy hány százalék mit jelent.
Ugyanez van a vércukrokkal is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése