"Hány betegséget visel el az ember? Érdemes e az egészet egy nagy dobozba belerakni és elrejteni oda a sötét zugba a lelkünkben? A doboz vattából van, a vatta a sírás miatt egyre nagyobb lesz, majd egyszer kiborul és nincs menekvés. Mindenki látni fogja az egészet és hiába akarom takargatni, nem megy. Szembe kell nézni vele, de én NEM tudok. Még több vizsgálat, még több gyógyszer, még több minden...minden és semmi...semmiért egészen....
A lelkiekkel van a baj, amíg az nincs rendben, az ember 10 körömmel kapaszkodhat abba, hogy küzdeni kell, nem fog sikerülni.
El kéne tűnni innen, csak elmenni bárhova és ott maradni, nem törődni semmivel, de nem lehet, csütörtökön ott kell ülni a váróban, és folytatni az egészet. Egy végtelen sorozat következő elemét."
Akkoriban ez ment a fejemben, amikor elvesztem:
"Meg kell magad erőltetni
Jókedvűnek kell most lenni
Át kell magad rágnod rajta
Át kell rajtam magad látni
Át kell kicsit lényegülni
Máshogyan kell hozzá állni
Fel kell vállalnod magad
És kész ezt be kell most vállalni
Lehet kezdeni ásni lefelé orientálódni
Lehet kezdeni várni, hogy el fognak teleportálni
Nem fog tudni megoldódni olyan nagy lesz az iram
S nagyjából kirajzolódott már, hogy hol mitől mi van"
Ott üldögéltem a váróban és már a fejem tele volt mindennel, sírtam és örültem is egyszerre, hiszen felment észrevétlen jó pár kiló, közben a ciklusom felborult. Ma már úgy vagyok, hogy tockon vágnám azt, aki panaszkdik arra, hogy jaj menstruál, próbáld ki, hogy nem menstruálsz. Hogy az orvosok is elhűlnek, hogy a végén összejön a 108 nap, hogy semmi. Nah az ami már nagyon nem jó.
Szóval ott ültem, majd közölték, hogy vszeg PCO, amit fogamzásgátlóval kezelnek vagy fenékbe rúgom magamat.
Fenékbe rúgtam magam...nem kicsit...nagyon...drasztikusan
A kalóriát leszorítottam 1400-re a szénhidrátot 130-ra.
Az inzulint felére, fokozatosan, mindennap -1 egység, mire felére ért. Az éjszakait "csak" háromnegyedére sikerült, azt nem enged.
És futottam, sok-sok km-t összeszedtem. Mentem szenvedtem, túllendültem, terveztem, végrehajtottam, ha elbuktam, felkeltem.
(Koszos futózoknit mostam, cipőt sikáltam)
Nem volt egyszerű, régen sokszor adtam plusz inzulint, aztán plusz vacsora, nah az a legveszélyesebb, a vércukrom jó volt, mert jól adagoltam, de ugye alvás előtt még pluszban enni, arra jönnek a kilók. Megtanultam, hogy az jó lesz másnap is, sőt, finomabb.
DE továbbra is, ha egy sima szelet sütit akarok enni, akkor azt eszek. Nem fogok őrült módon csak rozs/graham/stb... kenyeret enni. Ha úgy van, akkor fehér kenyér, kiszámolva, de inkább eszek jót. Ha úgy van, akkor sütök cukorral, de kevéssel.
Eddig titokban saját magam biztatására vezettem, de itt az eredmény:
- kilóban lement 10 kiló
- derékbőségből lement 20!!! centi (igen, főleg hasra hízok)
- csípőbőségből 9 centi
Tudom, hogy sokan félnek cukorbetegen sportolni. Nem írom, hogy egy leányálom, de megvalósítható. Igaz vannak hypok, vannak hyperek, vannak fura dolgok, van rengeteg tervezés, de megéri.
Amit kaptam a fogyástól, a sporttól:
- a hormongondom megoldotott, annyira tudok örülni az újra pontos ciklusomnak
- pluszban régen menstruáció alatt görcsoldókon éltem, már kb. fél éve nagyon néha kell bevennem, akkor is csak max 2-3 db-ot az eddigi rengeteg helyett
- jobb lett az immunrendszerem (bár most jó ideig beteg voltam, aztán megint torokgyulladás van, de valami nagyon erős vírus van, mindenki beteg)
- egyszerűen csak jobb lett a közérzetem
Nemrég meglett a 7 km-es versenyem, ami évek óta álmom, ezen a versenyélményen pörögtem 1 hétig, és még most is annyira jó rágondolni.
A nagy cél a félmaraton, de mint mindig, szépen lassan haladok.
