A legnagyobb hősök a világon

Én 18 évesen lettem cukorbeteg, így a szüleimnek nem kellett ezen végigmenni, persze megbeszéljük a dolgokat, ők is tudnak cukrot mérni, inzulint beadni, megtanulták, de mindent önállóan csinálok.

Nekik is nagy pacsi, de számomra a legnagyobb hősök a cukorbeteg gyerekek szülei.
Tavaly a Bátor Táborban megtapasztaltam milyen kívülről látni az egészet, amikor te nem érzed a dolgot. Az igazi tehetetlenség, hyozott a gyerek, ő érezte, mi meg semmit se láttunk belőle. Nekem ezerszer könnyebb, érzem a hypot, érzem a hypert, ezek meg kívülről egyáltalán nem látványosak, ezt belülről érzi az ember.
És amikor felborul a rendszer, és tehetetlen vagyok és szenvedek, akkor belegondolok ez milyen lehet egy szülőnek, keresi az okokat, a megoldásokat, magát hibáztathatja, hogy elrontotta. Mindig azon kattog vajon elég volt a CH, vagy túl sok, túl kevés, az inzulin nehogy megromoljon, legyen mindig tartalék, mozgásnál hogy reagál a vércukor, ha elutazik, mi lehet vele, más figyel e rá, hajnalban vajon hypozik e, felkel e rá, ha nem kell fel rá, mikor mérjenek?

Nekem rutinból megy az egész, aztán mégis van olyan, hogy belebukok, van olyan, hogy elszámolom, elmérem, nem figyelek, dacolok, szenvedek, küzdök. Aztán az ilyenből lesz, hogy nem tudok elindulni sportolni, mert 3-as értékem van, meg az autópálya közepén esik le a vércukrom, mert minek mérjek előtte, biztos jó az érték. Vagy amikor rosszul szúrok és bekékül, bezöldül, esetleg még vérzik is. Ilyenkor szívől tudom gyűlölni, mert elterveztem valamit, és keresztülhúzza az egészet.

És igenis kell valamikor gyűlölni, mert mi nem kértük, szimplán csak kaptuk. És tudom, hogy lehetne rosszabb, és tudom, hogy a lelki béke kell ahhoz, hogy jól tudjam kezelni, de igenis vannak pillanatok, amikor nem jó az egész.


A lényeg ugyanaz marad, nem egyszerű az egész, kívülről irányítani meg ezerszer nehezebb, Ti vagytok a legnagyobb HŐSÖK számomra. Kitartást nektek!