Nyilvános hercehurca

A nyilvános dolog sose könnyű, főleg ha sokan nem értik, hogy mégis miért csinálom. Az ember nem úszhatja meg, hogy ne adja be az inzulint, ne mérjen cukrot nyilvánosan. Bár tudok olyanról, aki inkább kockáztat, nyilvánosan nem adja be, majd ha hazaér, korrigálja. Igaz, a körülmények nem mindig adottak. De órák hosszat sose szabad ezt elhúzni.
Mint már említettem járok a Diabgirl csapatban, azt hiszem valahogy április környékén kezdtünk találkozni. Mindig is hiányzott egy fiatalokból álló diabetes csapat, öregeket már láttam eleget.
Ezek a találkozók rengeteg mindent tettek azért, hogy ne sunyiba, félve körbepillantva viseljem a nyilvános dolgokat. Nekem mai napig hatalmas élmény, hogy találkozunk, mérünk, lövünk, mutatjuk egymásnak, hogy ki milyen pent, vércukormérőt, pumát használ. Így életemben először megérezhettem, hogy egy pumpának milyen súlya van (azt hittem könnyű :D) Hiába vagyok az "aki lazán kezeli" a dolgokat, mégis néhány rossz tapasztalat után bennem volt a félsz ettől az egésztől, hogy mikor jön egy újabb. Most  már próbálok csak nevetni rajtuk. A fura nézés még oké, sokan nem tudják mi az, de hogy azt mondják pfuj, meg hogy ne drogozzak, ezen nehéz volt túl esni. (Persze ezt mind suttogva, a hátam mögött, azt hitték nem veszem észre)
Aztán rájöttem, hogy ha én természetesnek veszem, valószínűleg más is annak fogja. Már csak egy nagyon icipici félsz van bennem, de nem várom meg a rosszullétet, mert nem merek mérni.