Kb. azt se tudtam mi folyik ott. Mire észbe kaptam már a kórházban voltam és cukros löttyöt kellett inni. Majd elkezdődött az egész, ami annyiból állt, hogy mindennap vérvétel és rengeteg vércukormérés, 160 gr CH. Kb. alig aludtam, mert állandóan mértek. Ráadásul nagyon éhes voltam. A diétás menü annyiból állt, hogy a sima menüből kiszedték a megfelelő CH-t és kész. Tehát ha rizs volt, akkor kaptunk egy pici rizst, meg egy kis húst. Ráadásul hiába akartak kaját behozni, nem lehetett, hiszen beállításon voltam, a hasam állandóan korgott. Azt mondták egyek napi 5x, ehhez képest napi 3x volt étkezés, se egy joghurt, semmi. Fehér kenyér és rizs kb.
Kezembe nyomtak 10 kiló tájékoztató könyvet, egy pent, hogy barátkozzak vele. Közölték, hogy gyógyíthatatlan jelenleg, de kezelhető az egész. Néha lezavarták diétás előadásra, ahol a fele aludt, a másik felét nem érdekelte. Az egész kavargott bennem, mindig azt hallottam, hogy tilos, te szegény, és megváltozik az életed. Meg, hogy most már minden rossz lesz.
A doki ajánlgatta, hogy van egy aranyos pszichológus náluk, ha beszélni szeretnék vele, akkor elintézi. Nem akartam, nekem mindig a blogírás segített.
Szomorú, hogy ilyen az egészségügy. Tudom, hogy sok betegük van, de ott direkt voltak diétás tanácsadók, mégis szinte semmit se segítettek.
Alap dolgokat nem mondtak el, és ez a kis könyvekben se volt benne. Például, hogy a vércukor nem csak az étkezéstől függ, hanem pl. a fronttól is. Az első pár magas cukortól kétségbe estem, hogy mégis mit rontottam el. Amikor meg vége lett a mézes heteknek, akkor meg bőgtem.
Bár én állítólag minta cukorbeteg vagyok, mert a legmagasabb mért értékem 17 volt, az is csak egyszer, általában 12-10 alatt mérek, ha gond van (és ez nekem a rossz eset). Mégis fájnak a "kudarcok", amikor nem sikerül minden jól, amikor mindent megteszek, mégis magas, mégis hypo, mégis úgy érzem, hogy elrontottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése