A legnagyobb hősök a világon

Én 18 évesen lettem cukorbeteg, így a szüleimnek nem kellett ezen végigmenni, persze megbeszéljük a dolgokat, ők is tudnak cukrot mérni, inzulint beadni, megtanulták, de mindent önállóan csinálok.

Nekik is nagy pacsi, de számomra a legnagyobb hősök a cukorbeteg gyerekek szülei.
Tavaly a Bátor Táborban megtapasztaltam milyen kívülről látni az egészet, amikor te nem érzed a dolgot. Az igazi tehetetlenség, hyozott a gyerek, ő érezte, mi meg semmit se láttunk belőle. Nekem ezerszer könnyebb, érzem a hypot, érzem a hypert, ezek meg kívülről egyáltalán nem látványosak, ezt belülről érzi az ember.
És amikor felborul a rendszer, és tehetetlen vagyok és szenvedek, akkor belegondolok ez milyen lehet egy szülőnek, keresi az okokat, a megoldásokat, magát hibáztathatja, hogy elrontotta. Mindig azon kattog vajon elég volt a CH, vagy túl sok, túl kevés, az inzulin nehogy megromoljon, legyen mindig tartalék, mozgásnál hogy reagál a vércukor, ha elutazik, mi lehet vele, más figyel e rá, hajnalban vajon hypozik e, felkel e rá, ha nem kell fel rá, mikor mérjenek?

Nekem rutinból megy az egész, aztán mégis van olyan, hogy belebukok, van olyan, hogy elszámolom, elmérem, nem figyelek, dacolok, szenvedek, küzdök. Aztán az ilyenből lesz, hogy nem tudok elindulni sportolni, mert 3-as értékem van, meg az autópálya közepén esik le a vércukrom, mert minek mérjek előtte, biztos jó az érték. Vagy amikor rosszul szúrok és bekékül, bezöldül, esetleg még vérzik is. Ilyenkor szívől tudom gyűlölni, mert elterveztem valamit, és keresztülhúzza az egészet.

És igenis kell valamikor gyűlölni, mert mi nem kértük, szimplán csak kaptuk. És tudom, hogy lehetne rosszabb, és tudom, hogy a lelki béke kell ahhoz, hogy jól tudjam kezelni, de igenis vannak pillanatok, amikor nem jó az egész.


A lényeg ugyanaz marad, nem egyszerű az egész, kívülről irányítani meg ezerszer nehezebb, Ti vagytok a legnagyobb HŐSÖK számomra. Kitartást nektek!

Kicsit szeretnék kilépni

Mindig is bennem volt a tenni akarás, a tanulás, a  magam fejlesztés iránti vágy.  Ezért sok mindent megteszek új ismeretekért, technikákért, bármiért amitől jobb lesz ez az egész.

Mégis úgy érzem, hogy jelenleg a lehető legkevesebbet szeretnék foglalkozni a cukorbetegséggel.  Ősszel életemben először megtapasztaltam a hyperglikémiát, az érzést, amikor hosszú órákig nem én uralom a testemet, bármit is csinálok,  ez kicsit megölt bennem valamit.
Az új ismeretlen iránti félelem, az iszonyatos 2,5 nap a kórházban, az aggódás, és az hogy újra uralni tudjam a vércukromat.
Elértem a szinte tökéletes vércukrokat, 5 hónapig nem volt hypom. Pár napja volt, azt is tudom miért, én csesztem el, beismerem.
Elégedettnek kéne lennem, de őszintén, kifáradtam én ebben. Kilépnék belőle kicsit, hogy beadom az inzulint, mérek, de amúgy hagyjon békében az egész. A lehető legminimálisabbat szeretnék cselekedni.

Szombaton is ültem a Civil Fórumon, és nem értettem mit is keresek itt. Nem csak a rengeteg öreg miatt, hanem azért, mert én nem akarok ezzel foglalkozni, miért is hallgattam az előadásokat (ráadásul az előadások 90%-a hihetetlen negatív volt, vagy reklám), amikor kiülhettem volna egy könyvvel az erkélyre az olvasni...magamra figyelni, nem ebben élni.


Kicsit elbújnék a véres tesztcsíkok és az inzulin alatt, szeretnék én én lenni, nem a cukorbetegség.

Kerülj beljebb!

Különbözőek vagyunk, más-más felfogással, más-más megérzéssel és bizalommal a szervezetünk iránt. Van olyan ismerősöm, aki a boltba  se megy el az egész cucc nélkül, mint vércukormérő, szőlőcukor, inzulin, keksz, innivaló.

Mindig kiakadnak amikor megtudják, hogy 18 fölött életemben nem mértem még. Így én anno 17-nél már hypereztem, amikor a humulin feladta a harcot a hasnyálmirigyemmel. 

Viszont azóta se hypom, se hyperem, azt hittem a régebbi kezelésnél nem lehet jobb, hát tévedtem.

Elmondhatatlan érzés, hogy nincs az az állandó figyelés, hogy vajon hypozok e, hiszen a humulinnal sokszor megborult lefele. Nem egyszer volt, hogy 3-4 egymást követő hajnalba is kényszerettem. Nem volt éppen kellemes dolog.

Tehát így állok, tudom még csak 4 hónap telt el, hogy az analóggal éldegélek, de remélem még nagyon sok ideig így marad. Azóta rengeteg helyre elindulok vércukormérő nélkül. Mint például futni.

Régen ilyet sose mertem megtenni, pluszban szőlőcukor, keksz, innivaló. Teher volt rajtam, de kellett, sokszor kellett bevetni a szőlőcukrot, a kekszmorzsákat nyalogatni a papírról, mert zuhantam lefelé, mélyen, nagyon mélyen.

Most ezt tesztelem, nem viszek mérőt, előtte mérek, tudom hogyan állok, eddig tökéletesen maradt normális értékeken. 

Hamarosan belekezdek a hosszabb futásokban, ott fog igazán kiderülni, hogy kiállja e a próbát.

Természetesen szőlőcukor mindig van nálam, de már optimistán átváltottam egyenként csomagolt verzióra, és 4 hónapja hozzá se nyúltam. 

Júniusig nyugi van, addig teszteltem tovább a rendszert :))