16 éve közölték Ön cukorbeteg,de ez egy kezelhető állapot. Igazából én örültem hogy lezárultak a találgatások, hogy végre van megoldás.
Kaptam oktató könyvet, állandóan éhes voltam, érettségiztem, sok volt az öreg néni, mindig etetni akartak, hisz olyan sovány a kislány. A nővérek rájuk szóltak hogy NE ETESD, sosem megy akkor haza, mintha egy kutya lennék, akinek ne adjál csülökcsontot.
Bent ülök egy fertőtlenítőszagú szobában egy dagadt büdös dietetikus nővérrel, kettes típusú cukorbetegekkel, nincs különbség szerinte, kb enni se lehetne. Közölte a gríz rossz, a tészta rossz, a grízes tészta az ördögtől való kb. Nem értettem semmit, most akkor hogy fogok én élni?
Tele vagyok kék-zöld foltokkal, sebekkel, a nővérek injekciós tűkkel serkentenek vért a vércukorméréshez, senki sem szól hogy szerezzünk ujjbegyszúrót, mert az nem fáj.
Úgy érzem sosem lesz vége, én vagyok a cukros kislány, nincs nevem, csak ágyszámom.
Magolok mint az őrült, akkor még nem volt szénhidrát tartalom mindenen, csak a diabetikus cuccokon, attól még instant hánynék. A mérleg a legjobb barátom.
14 év után a kirendelt dietetikus ráírja a lapomra, hogy nem követem a diétát, hisz nem tudom most rögtön azonnal miben mennyi szénhidrát van. Hiába mondogatom hogy dehát nincs szövődményem, alig van kiugró magas vércukrom és tudom miből mennyit ehetek.
Furán néznek rám, ha megkérdezik mennyi CH-t viszek be, és közlöm 160-240-ig, hisz az lehetetlen. A felosztást megkérdezik, annál is közlöm, hogy attól függ mit csinálok aznap. Hát de ezt így nem lehet csinálni. Menne a 180 gr CH, ha egész nap otthon ülnök és étkezéstől étkezésig léteznék.
Elfogadom hogy egy újabb szar, már gyerekkoromtól kezdve megszoktam a kontrollt más miatt, hogy nem tehetek akármit akkor amikor akarok.
Eltelt 16 év, nincs szövődményem, küzdök sokszor, nagyon sokszor, a harmadik inzulin páromat koptatom.
Amikor a "sorstársak" azzal biztatnak, hogy ez nem egy betegség, hanem egy állapot, ordítani tudnék. Hogy lehetne állapot az, ha az egyik szervem műkődése leállt?
Próbálkozok diabos csoportokkal, de valahogy minden idegen. Rám van csimpaszkodva ez az egész, és nem enged el, közben meg úgy érzem, mintha csak annyi lenne, hogy valaki jobb vagy balkezes.
Most sem vagyok egy rendezvényen, mert van ott néhány "sorstárs" és csak a cukorról akarnak beszélgetni, mintha valami verseny lenne kinek mennyi a Hba1C szintje.
Unom hogy bármiféle tünetem van, a legtöbb orvos csak legyint és közli csak a magas vércukor miatt lehet.
Unom hogy ÉN vagyok a hibás, biztos sokat eszem, biztos keveset mozgok. UNOM hogy magamnak kellett kezelni hogy a bázis inzulint ketté kellett vennem, így normalizálodott a vércukorszintem. De 1 évig ment a szentbeszéd hogy biztos sokat vacsorázok, semmi más nem lehet a probléma oka.
Unom hogy inzulinváltásnál a főorvos flegmán mondja úgy hogy rám se néz, hogy biztos sokat zabálok azért magas a vércukrom, ő nem pártolja az inzulinváltást.
Hiszen az orvosok szerint a cukorbetegek hazudnak, a cukorbetegek nem tartanak be semmit, a cukorbetegek nem sportolnak, hiszen félnek hogy leesik a cukruk.
UNOM hogy azt mondják dehát a cukorbetegek hajlamosak rá és törődjek bele, és nem keresik a tünetek okát.
UNOM hogy megkérdezik miért kék a karom, és baromi vicces hogy biztos megvert az ember, én meg közlöm hogy élni szeretnék, azért kék a karom.
UNOM hogy tőlem kérnek tanácsot, miközben minden cukorbeteg kezelés más, még az enyém is változik élethelyzettől függően.
UNOM hogy a BMI szerint kórosan elhízott vagyok, pedig nagyon nem, de az orvosok még az alapján sorolnak be.
