Múlt, jelen, jövő

Olvasok egy könyvet, amit több, mint 20 éve adtak ki. Vallomások cukorbetegektől, társaktól.

Akkor még cudar élet volt, akkor jöttek be a penek, a vércukormérő csodaszámba ment, vizeletből teszteltek, hogy már nagy e a baj. Havonta jártak kontrollra, az volt a legkevesebb, mégis sok embernek jöttek a szövődmények, hiszen ami nem fáj, az nem baj. Eszköz alig volt hozzá. HbA1c szintet nem mértek, szövődményt megelező kontrollra alig mentek. 

Akkor még cudar élet volt, ahhoz képest mi nagyon jók vagyunk.

Hiszen penek, tesztcsíkok, Hba1c szint, szemészet, vérvétel, minden csodaság. Mai álláspont szerint teljesen megelőzhetőek a szövődmények, a betegségek csak az öreg korral jönnek, amik amúgyis jönnének diabetes ide vagy oda.

Nem hiszek abba, hogy amíg élek, feltalálják a csodamódszert, a gyógymódot, DE reménykedek hogy fejlődik a tudomány, főleg hogy cenzor lenne jobban hozzáférhető.

A szövődményektől mindenki fél, viszont én inkább attól félek, amit sok idős embernél láttam, olvastam róla. Hogy az érzékelésük nem az igazi, így nem érzik meg a hypo-t. A jól kezelt cukorbetegséggel együtt járnak a hypo-k is, akarva-akaratlanul.

Amikor elromlott a mérőm, és életem legszörnyűbb hypo-ját értem meg, majd öreg koromban sorozatosan ilyenek lesznek? Hiszen már most érzem, hogy egy súlyosabb betegségnél nem éreztem meg!! És ezt még nem lehet elkerülni, csak cenzorral, amit nem támogat a TB! Főleg, hogy a hypo-t sok mindennel össze lehet keverni, sokszor azt hiszem baj van, aztán csak éhes vagyok/szomjas vagyok/fáradt vagyok érzetem van.

 Remélem, hogy elérhetőbb lesz, mire elérek oda :)

Tudom, hogy nem vagyok rossz helyzetben, hiszen élhetek, és minden eszköz megvan a szövődmények elkerülésére, de ezen főleg nekem kell dolgozni. De mindent megér.