Lelet para

Ma meglett a leletem, és a házidoki elfelejtett HbA1c szintet kérni, pedig direkt mondtam neki, szóval ez is szép menet lesz még.
Nah de a ráadás:
- a vasam alacsony
- a húgysavam magas
- a 24 órás fehérje ürítésem pozítiv (erről remélhetőleg szerdán lesz számszerű adat)

Ráadásul mivel vérvételi időpont csak 2!!! hétre volt, pont a diabdoki előtt, másnap 10-re lett lelet, a diabdokit lekéstem, felhívtam és azt mondta jövőhétre menjek be.
Tehát addig kattoghatok, hogy most mi lesz?
Keresem az okokat, főleg a fehérjére, lehet attól, hogy aznap elmentem sportolni. Bár amíg számokat nem tudok, hogy mennyivel magasabb, addig csak malmozok.

Hullámvölgyes futás

Lassan, de biztosan haladok, az esős idő betett nagyon az edzéstervnek. Ráadásul teljesen ésszerűtlennek tűnik, de követem, hiszen fejlődök, nah meg aki írta, az maratonokat fut :D Szóval csak tud valamit.
Nem gonoszságból, de irigykedik azokra az emberekre, akik futnak pár napot, majd indulnak 5 km-es távon és kb. fél óra alatt lefutják. Nekem meg ez 2 év eredménye.
Ilyenkor nyugtatom magam, hogy nem is baj, hiszen tavaly megakadtam, amikor nem volt célom, amit akartam elértem, újat nem tűztem ki, aztán azt láttam, hogy nem akarok menni, mert minek?
Szóval cél kell :)
Valamikor elmegy a kedvem, hiszen valamikor görcsöl a lábam, találkoztam már bunkó kutyással/futóval/biciklissel/autóval.
Ma is holtpont volt, a GPS-t nem fogta be a telefon, futás előtt meg ittam, hiszen mindenhol azt írják. Eredménye az lett, hogy a felénél hazafutottam, mert majdnem bepisiltem :D Megtanultam, hogy nekem felesleges, inkább viszem a kulacsot. 

Dokihoz meg hónap végén megyek, már megkaptam az első nagyon le vagyok fogyvát, remélem a doki is ezt fogja mondani, hiszen ebbe az egybe tud belekötni.
Nah meg hónap végén előtte még egy nagylabor, 24 órás méricskélés mindennel együtt.

Nemértősmindenes

Van olyan, hogy elgondolkozok rajta, hogy is éltem a diabetes előtt. És igazából már annyira hihetetlen, hogy volt 18 évem, amikor még műkődött a hasnyálmirigyem, volt saját inzulinom, így kb. azt csináltam, amit akartam. Akkor ettem, ittam, amikor akartam. Azt amit akartam.

Bőven rendszertelen volt az életem, amire nem vagyok büszke. Bár mindig is sportoltam valamit, a rendszeres étkezés és vízfogyasztás nem volt az erősségem. 

Általános iskolában abba szerencsém volt, hogy anyukám sokáig otthon volt, így legalább a főtt étel fix volt. Utána meg hamar megtanultam főzni, amikor már dolgozott :)

De ha visszaemlékezek és a mai életmódomra tekintek, fel nem tudom fogni, hogy reggel nem ettem, majd az iskolában ettem 1!! szendvicset, és ez elég volt 3-ig, 4-ig általában. Folyadék max fél liter. 

Nem tudom ezzel az életmóddal hova jutottam volna el, biztos valami rosszhoz, valami rendszertelen életmódhoz.

Akkor, ha elindultam nem érdekelt, hogy mikor tudok enni, vagy mit. Majd eszek, ha tudok.

Most ha elindulok, tervezek, mint mindig. Tervezem, hogy meddig maradok, tervezem, hogy mit tudok enni, mi van a közelben, vagy mit tudok vinni, vagy eszek előtte. 

Persze a túlélőcsomag mindig megvan, sokan kérdezgetik hova viszem a packot még a boltba is. Sose lehet tudni mi történik. Bár a közeli boltba csak szőlőcukrot viszek, de az csak 5 percre van tőlem.

De bármi más jön, nálam van:

- gyors inzulin

- plusz tű

- vércukormérő/tesztcsík 

- plusz tesztcsík, ha már kifogyóban van a másik

- szőlőcukor

- néha alacsony GI-jű rágcsa

- folyadék!! (van egy kulacsom, abba hordom általában)

- iratok

- cukorbeteg kártya

Más meg beteszi a zsebébe a pénztárcát :)

Sokszor nem tudom hogy megy az egész. Lassan 7 éve. 

Igenis tud fájni, a szúrás is tud fájni, a sport is, de főleg a lelkem tud fájni, ha úgy alakul.

A média kétfélét szokott suggalni, vagy a minden jó a cukorbetegnek, vagy semmi se jó. Pedig van bene jó, van benne rossz is.

Nehogy valaki azt mondja, hogy jók a vénák szúrása, az inzulin szúrása, az ujjbegyek kicsi pontocskás helyei. Jobb, mint a szövődmény.

Mindig is utáltam a matekot, most meg egész nap számolok. Reggel felkelek, mérés alapján számolok hány egység inzulin kell, számolom a kaját, a kávéba hány deci tej van. És így tovább az étellel.

Majd a futásnál, hogy előtte mennyit mértem, az mennyire mehet/fel. Az edzéstervnél a méterekre bontott futást, 400 méter futás kocogva, 400 méter gyorsan, majd újra, de vajon mennyi az annyi, hol is tartok??? Áhhh, mindenhol számok.

Aztán lefekvéskor, ha túl alacsony vajon mennyivel lesz alacsonyabb, ha túl magas, akkor mikor is adtam inzulint, vajon van e még a véremben, nehogy felnyomjam az inzulinszintemet az egekbe, mert akkor jön a hypoglikémia.

Számolni a hyponál is, mennyire súlyos, mennyiről esett le, a gyors CH után, mennyi lassú kéne.

SZÁMOK MINDENHOL!

Aztán vannak a helyzetek, amikor mérlegelni kell. Mint múltkor nekem a Hungaroring-en. Májushoz képest jégkockává fagytam, az árusok meg cukros forró teát árultak, se cukor nélkül nem tudtak adni, azt se tudták mennyi cukor van benne. A jégkockákat meg oldani kellett, még órák voltak hátra, így vettem teát, 12-es cukorral megúsztam, későb korrigáltam.

futásról

Futok, mert kell egy sport...
Futok, mert kell a küzdés...
Futok, mert jót tesz...
Egyik láb, a másik után...bár ilyen egyszerű lenne, csak erről szólna az egész.
Tudom, hogy honnan indultam, hány centi derék és csípőbőségről, hány kilóról, hány egység inzulintól.
Az első ok a szövődmények elkerülése.
A második ok az inzulin csökkentése.
A harmadik ok a testsúly csökkentése.
A negyedik okot már én se tudom.
A futás nemcsak az a fél-1 óra, a futás elkezdődik azon, hogy elhatározom, hogy ma futok, akár fúj a szél, akár nem akarok, akár kismacik száldogálnak rózsaszín felhőkön.
Aztán elindulni, ott nem figyelni a tahó emberekre, a nézőkre, másokra, csak befelé szabad figyelni, nah meg az orrom elé.
Eldönteni, hogy csak azért is megcsinálom, akkor is ha nem akar menni, legalább valamennyit.
Aztán utána egész nap tart a futás, hiszen a vércukorra bőven kihat utána órákig.

Sokszor úgy érzem, hogy nem megy. Aztán rágondolok, hogy honnan indultam pár éve, az 1 percet alig lefutni tudótól, a tüdőt kiköpő edzésektől.
Ahhoz képest haladok, mégis többet vártam, előbb vártam, nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz.

De aztán a tükörbe nézek, a vércukornaplómba, és arra gondolok, hogy formásodok, jobban érzem magam, a vércukraim csodálatosak és az inzulinnak már csak a felét adom, mint amit pár éve adtam.

Múlt, jelen, jövő

Olvasok egy könyvet, amit több, mint 20 éve adtak ki. Vallomások cukorbetegektől, társaktól.

Akkor még cudar élet volt, akkor jöttek be a penek, a vércukormérő csodaszámba ment, vizeletből teszteltek, hogy már nagy e a baj. Havonta jártak kontrollra, az volt a legkevesebb, mégis sok embernek jöttek a szövődmények, hiszen ami nem fáj, az nem baj. Eszköz alig volt hozzá. HbA1c szintet nem mértek, szövődményt megelező kontrollra alig mentek. 

Akkor még cudar élet volt, ahhoz képest mi nagyon jók vagyunk.

Hiszen penek, tesztcsíkok, Hba1c szint, szemészet, vérvétel, minden csodaság. Mai álláspont szerint teljesen megelőzhetőek a szövődmények, a betegségek csak az öreg korral jönnek, amik amúgyis jönnének diabetes ide vagy oda.

Nem hiszek abba, hogy amíg élek, feltalálják a csodamódszert, a gyógymódot, DE reménykedek hogy fejlődik a tudomány, főleg hogy cenzor lenne jobban hozzáférhető.

A szövődményektől mindenki fél, viszont én inkább attól félek, amit sok idős embernél láttam, olvastam róla. Hogy az érzékelésük nem az igazi, így nem érzik meg a hypo-t. A jól kezelt cukorbetegséggel együtt járnak a hypo-k is, akarva-akaratlanul.

Amikor elromlott a mérőm, és életem legszörnyűbb hypo-ját értem meg, majd öreg koromban sorozatosan ilyenek lesznek? Hiszen már most érzem, hogy egy súlyosabb betegségnél nem éreztem meg!! És ezt még nem lehet elkerülni, csak cenzorral, amit nem támogat a TB! Főleg, hogy a hypo-t sok mindennel össze lehet keverni, sokszor azt hiszem baj van, aztán csak éhes vagyok/szomjas vagyok/fáradt vagyok érzetem van.

 Remélem, hogy elérhetőbb lesz, mire elérek oda :)

Tudom, hogy nem vagyok rossz helyzetben, hiszen élhetek, és minden eszköz megvan a szövődmények elkerülésére, de ezen főleg nekem kell dolgozni. De mindent megér.