Több, mint 8 éve csatlakozott hozzám a diabetes, azóta ugyanazt az inzulint használtam, általában nagyon jóba voltunk, én tudtam, hogy mennyi kell, ő meg alkalmazkodott, vagy nem.
Amikor meg nem, akkor is hamar észhez tért. Egy jó ideig, aztán elkezdett kamaszodni, túl korán, lázadozott. 17-es értékeket kaptam (igen, tudom hogy más kap 20-30 között is, én ritkán megyek 10 fölé). Sőt a hyperglikémia csodáját is megtapasztaltam, amikor sírva, gyengén, hányingerrel küszködve és 4 liter víz után, kiszáradt szájjal, órákkal később se múlt el a 17-es cukor, csak jóval később. Majd később minden hajnalban partiztam a konyhában hajnalban, mert 3-as cukorral kóvályogtam ki a konyhába.
A lényeg, hogy nem lettünk jóba. A doki meg már évek óta ajánlgatta, hogy vannak jobb inzulinok is, de amíg nem volt gond, addig minek? Gondoltam én.
Eljöttek a gondok, én meg hosszas vívódás után döntöttem.
VÁLTOK
Jó nagy betűkkel, és igenis féltem. Egyrészt utálom a kórházban fekvést, másrészt féltem a hypoktól, hyperektől. Hiába érzem meg magam, sose használtam más inzulint, nem tudtam mi lesz a hatása, hogy viselkedik a vércukrom, főleg kórházi körülmények között.
A kórházról
Próbáltam megbeszélni a dokival, hogy én ügyes vagyok, otthon is be tudom állítani. Hiába... kórházba befekvés. A magyar egészségügy megmutatta a maga rettenetét. Hétfőn odahívtak éhgyomorral, majd 11-ig ültem a padon a kórtermek előtt, mert még nem volt ágy. Addig annyira jutottak el, hogy levették a véremet. Se kaja, se semmi. Amikor kérdeztem, hogy éhen halok e, az volt a válasz, hogy majd jön az orvos és megmondja. Jahm, ő biztos reggelizettt.
Analog inzulint kaptam, szerencsére pont a penembe való, szóval maradtak a csodajó peneim :)
A képen a 2. naptól látszódnak az eredmények. Úgy érzem szeret a szervezetem, 10 fölé ritkán mentem, végre nem kapok 15-17-es eredményeket.
Most már szerda óta itthon vagyok, és szabadon állítgatom az adagokat, kezd szépen beállni. Egy-egy rosszabb értéknél meg kell magammal beszélni, hogy nem megy ez rögtön, azonnal. Minden újrakezdet is nehéz, vannak mankóim, család, barátok, de senki se veheti át tőlem a hasnyálmirigyem műkődését.
2,5 nap öregasszony sajnálkozás után hihetetlenve álltam fel, hogy ugyanmár. Ez olyan, mint a fogmosás, tiszta rutin lesz ez is.
Jelenleg ez az elvem (köszi Eszter a képet :D)
Befelé figyelés van, mérés, adás, számolás, kockázat, nem kockázat, félés, nem félés. Hosszú még az út, és mint tudjuk nem marad így örökre. De mindig van jobb és szebb, mint itt is bebizonyítottam.
A kórházról
Próbáltam megbeszélni a dokival, hogy én ügyes vagyok, otthon is be tudom állítani. Hiába... kórházba befekvés. A magyar egészségügy megmutatta a maga rettenetét. Hétfőn odahívtak éhgyomorral, majd 11-ig ültem a padon a kórtermek előtt, mert még nem volt ágy. Addig annyira jutottak el, hogy levették a véremet. Se kaja, se semmi. Amikor kérdeztem, hogy éhen halok e, az volt a válasz, hogy majd jön az orvos és megmondja. Jahm, ő biztos reggelizettt.
Analog inzulint kaptam, szerencsére pont a penembe való, szóval maradtak a csodajó peneim :)
A képen a 2. naptól látszódnak az eredmények. Úgy érzem szeret a szervezetem, 10 fölé ritkán mentem, végre nem kapok 15-17-es eredményeket.
Most már szerda óta itthon vagyok, és szabadon állítgatom az adagokat, kezd szépen beállni. Egy-egy rosszabb értéknél meg kell magammal beszélni, hogy nem megy ez rögtön, azonnal. Minden újrakezdet is nehéz, vannak mankóim, család, barátok, de senki se veheti át tőlem a hasnyálmirigyem műkődését.
2,5 nap öregasszony sajnálkozás után hihetetlenve álltam fel, hogy ugyanmár. Ez olyan, mint a fogmosás, tiszta rutin lesz ez is.
Jelenleg ez az elvem (köszi Eszter a képet :D)
Befelé figyelés van, mérés, adás, számolás, kockázat, nem kockázat, félés, nem félés. Hosszú még az út, és mint tudjuk nem marad így örökre. De mindig van jobb és szebb, mint itt is bebizonyítottam.
