2017. június 25., vasárnap

10. diabszülinap

1 évtizede élsz velem, rámakaszkodtál, mint egy kullancs, aki sose akar leszállni rólam. Táplállak téged és te táplálsz engem, valamikor hisztizel, valamikor nem értesz egyet, valamikor megőrülsz, valamikor békésen alszol. Az elején úgy gondoltam, én ezt bizony nem fogom tudni csinálni, soha, de soha. Az örök mérföldkő, hogy hazamehetek a kórházból, ha be tudom adni az első inzulin injekciót magamnak. Beadtam, elkezdődött, azóta meg se állt, nem számolok össze semmit, se tűszúrást, se vércseppet, se hajnali álmos evészetet, se sírást, se fájdalmat, se kék foltot, se bánatot, se semmit akarást, se őrjöngést, se kanapéről fel nem kelős hypert, se kórházba belépést, se mosolygást, se viszolygást, se tehetetlenséget, se furcsa tekinteteket, se abbahagyni akarást.
Nélküled valószínűleg nem sportolnék, nem figyelnek arra, hogy mikor mit eszek és milyen gyakran, nem figyelném, hogy mennyit iszok, emiatt nem ismerném az összes nyilvános wc-t.
Nélküled nem mérném a vizeletemet vese vizsgálathoz, nem járnék vérvételre, nem önteném le magam kora reggel álmosan az első középsugaras vizelettel, nem figyelnék mindenre, minden fájdalomra, minden tünetre, nem lenne minden évben drogos szemem az éves szemészeti vizsgálaton, azt se tudnám mi az a CH, reggel nem reggeliznék, aztán este jönnék rá, hogy egész nap nem ettem semmit.
Nélküled elindulhatnék inzulin, tű, plusz inzulin, vércukormérő, tesztcsíkellenőrzés és szőlőcukor nélkül.
Nélküled nem ülnék összekuporodva futás előtt, mert 4-es a vércukrom és úgy nem tudok elindulni, hanem ennem kell, akkor meg azért nem tudok elindulni, mert kaja van a gyomromban.
Nélküled viszont még mindig innék cukros colát, ennék sütit rosszullétig.
Nélküled sokkal több éjszakát átaludtam volna.

Veled megismertem olyan embereket, akiket nélküled sose ismertem volna meg.
Veled tudom milyen az igazi természetes édes íz, hogy a vöröshagyma is édes, és a tejcukor is lehet bőven elég a kávéba.
Veled fegyelmezett vagyok, mert tudom, hogy egy hibának is súlyos következménye lehet.
Veled más betegségek is kiderültek laborleletből és lelkiismeretes orvosok miatt, és időben kezelve lettek.
Veled nem az édességosztályon pakolok be mindent a kosárba, hanem a zöldségosztályon.
Veled megtanultam, hogy a lényeg a minőségi, de jó ételek.
Veled sokan példaképnek látnak, és tőlem kérnek tanácsot, pedig hányszor ülnék sírva  a sarokban, és kivágnám magamból az egészet, ha lehetne.
Veled megtanultam, hogy nem lehetek gyenge.
Veled mértem már vércukrot egy Tankcsapda koncert kellős közepén.

Nem vagyok tökéletes, nem egyszer nem mértem annyit, amennyit kellett volna. Nem szúrtam pluszba, hogy majd a következő étkezésnél bepótolom, aztán vinnyogtam a magas cukorra. Álmosan felcseréltem az inzulinpatronokat, bázis helyett a bólust raktam bele, majd beadtam, majd muszáj volt 3x ennem pluszban, de még így is hypoztam.
Volt olyan, hogy dacoltam, és csak azért se ettem.

A fő félelmem, hogy elvesztem a mostani nagyon jó érzékelésemet, hogy a hypot nem fogom megérezni 4 körül, a magas cukrot észre se fogom venni, hogy egyszer már a sérülések nem fognak fájni. Egyszer bedöglött a vércukormérőm, 2 alatt voltam és a mérő minden mérésnél 5 körüli értéket mutatott, szerencsémre időben elkezdtem enni, de azt a valóságos halálfélelmet soha többé nem akarom átélni, azt az igazi tehetetlenséget, az asztalon feküdni se tudtam, csúsztam le róla. Már tárcsászón volt a mentők száma, ilyet soha többé.

Sose volt semmire se az indokom, hogy mert én cukros vagyok. Hülyeség az egész.
Nemrég még hegyet másztam, sárban csúsztam lefele fától-fáig, nem egyszer elestem és kerestem meg a kiesett szőlőcukromat.
Amikor sikerül eljutni futok, maratonváltozok, télen 11 órákat talpalok a munkahelyen, vettem részt több biciklitúrán, amikor tudok eltekerek Szentendrére és vissza.


2017. február 7., kedd

Diabetes és...

Diabetes és influenza
Diabetes és hányás
Diabetes és láz
Diabetes és hyperglikémia

(...)

Még sorolhatnám, napont feljövő cikkek, bejegyzések ezekről, pedig én szeretnék látni legalább néha:

Diabetes és legalább már élünk, nem úgy, mint 100 éve
Diabetes és a sport jótékonysága
Diabetes és az öröm
Diabetes és kontroll alatt vagyunk
Diabetes és lehet élni
Diabetes és szeresd őt is
Mert ha utálod, akkor is ott lesz...

2016. július 8., péntek

A legnagyobb hősök a világon

Én 18 évesen lettem cukorbeteg, így a szüleimnek nem kellett ezen végigmenni, persze megbeszéljük a dolgokat, ők is tudnak cukrot mérni, inzulint beadni, megtanulták, de mindent önállóan csinálok.

Nekik is nagy pacsi, de számomra a legnagyobb hősök a cukorbeteg gyerekek szülei.
Tavaly a Bátor Táborban megtapasztaltam milyen kívülről látni az egészet, amikor te nem érzed a dolgot. Az igazi tehetetlenség, hyozott a gyerek, ő érezte, mi meg semmit se láttunk belőle. Nekem ezerszer könnyebb, érzem a hypot, érzem a hypert, ezek meg kívülről egyáltalán nem látványosak, ezt belülről érzi az ember.
És amikor felborul a rendszer, és tehetetlen vagyok és szenvedek, akkor belegondolok ez milyen lehet egy szülőnek, keresi az okokat, a megoldásokat, magát hibáztathatja, hogy elrontotta. Mindig azon kattog vajon elég volt a CH, vagy túl sok, túl kevés, az inzulin nehogy megromoljon, legyen mindig tartalék, mozgásnál hogy reagál a vércukor, ha elutazik, mi lehet vele, más figyel e rá, hajnalban vajon hypozik e, felkel e rá, ha nem kell fel rá, mikor mérjenek?

Nekem rutinból megy az egész, aztán mégis van olyan, hogy belebukok, van olyan, hogy elszámolom, elmérem, nem figyelek, dacolok, szenvedek, küzdök. Aztán az ilyenből lesz, hogy nem tudok elindulni sportolni, mert 3-as értékem van, meg az autópálya közepén esik le a vércukrom, mert minek mérjek előtte, biztos jó az érték. Vagy amikor rosszul szúrok és bekékül, bezöldül, esetleg még vérzik is. Ilyenkor szívől tudom gyűlölni, mert elterveztem valamit, és keresztülhúzza az egészet.

És igenis kell valamikor gyűlölni, mert mi nem kértük, szimplán csak kaptuk. És tudom, hogy lehetne rosszabb, és tudom, hogy a lelki béke kell ahhoz, hogy jól tudjam kezelni, de igenis vannak pillanatok, amikor nem jó az egész.


A lényeg ugyanaz marad, nem egyszerű az egész, kívülről irányítani meg ezerszer nehezebb, Ti vagytok a legnagyobb HŐSÖK számomra. Kitartást nektek!

2016. április 25., hétfő

Kicsit szeretnék kilépni

Mindig is bennem volt a tenni akarás, a tanulás, a  magam fejlesztés iránti vágy.  Ezért sok mindent megteszek új ismeretekért, technikákért, bármiért amitől jobb lesz ez az egész.

Mégis úgy érzem, hogy jelenleg a lehető legkevesebbet szeretnék foglalkozni a cukorbetegséggel.  Ősszel életemben először megtapasztaltam a hyperglikémiát, az érzést, amikor hosszú órákig nem én uralom a testemet, bármit is csinálok,  ez kicsit megölt bennem valamit.
Az új ismeretlen iránti félelem, az iszonyatos 2,5 nap a kórházban, az aggódás, és az hogy újra uralni tudjam a vércukromat.
Elértem a szinte tökéletes vércukrokat, 5 hónapig nem volt hypom. Pár napja volt, azt is tudom miért, én csesztem el, beismerem.
Elégedettnek kéne lennem, de őszintén, kifáradtam én ebben. Kilépnék belőle kicsit, hogy beadom az inzulint, mérek, de amúgy hagyjon békében az egész. A lehető legminimálisabbat szeretnék cselekedni.

Szombaton is ültem a Civil Fórumon, és nem értettem mit is keresek itt. Nem csak a rengeteg öreg miatt, hanem azért, mert én nem akarok ezzel foglalkozni, miért is hallgattam az előadásokat (ráadásul az előadások 90%-a hihetetlen negatív volt, vagy reklám), amikor kiülhettem volna egy könyvvel az erkélyre az olvasni...magamra figyelni, nem ebben élni.


Kicsit elbújnék a véres tesztcsíkok és az inzulin alatt, szeretnék én én lenni, nem a cukorbetegség.

2016. március 22., kedd

Kerülj beljebb!

Különbözőek vagyunk, más-más felfogással, más-más megérzéssel és bizalommal a szervezetünk iránt. Van olyan ismerősöm, aki a boltba  se megy el az egész cucc nélkül, mint vércukormérő, szőlőcukor, inzulin, keksz, innivaló.
Mindig kiakadnak amikor megtudják, hogy 18 fölött életemben nem mértem még. Így én anno 17-nél már hypereztem, amikor a humulin feladta a harcot a hasnyálmirigyemmel. 
Viszont azóta se hypom, se hyperem, azt hittem a régebbi kezelésnél nem lehet jobb, hát tévedtem.
Elmondhatatlan érzés, hogy nincs az az állandó figyelés, hogy vajon hypozok e, hiszen a humulinnal sokszor megborult lefele. Nem egyszer volt, hogy 3-4 egymást követő hajnalba is kényszerettem. Nem volt éppen kellemes dolog.

Tehát így állok, tudom még csak 4 hónap telt el, hogy az analóggal éldegélek, de remélem még nagyon sok ideig így marad. Azóta rengeteg helyre elindulok vércukormérő nélkül. Mint például futni.
Régen ilyet sose mertem megtenni, pluszban szőlőcukor, keksz, innivaló. Teher volt rajtam, de kellett, sokszor kellett bevetni a szőlőcukrot, a kekszmorzsákat nyalogatni a papírról, mert zuhantam lefelé, mélyen, nagyon mélyen.
Most ezt tesztelem, nem viszek mérőt, előtte mérek, tudom hogyan állok, eddig tökéletesen maradt normális értékeken. 
Hamarosan belekezdek a hosszabb futásokban, ott fog igazán kiderülni, hogy kiállja e a próbát.
Természetesen szőlőcukor mindig van nálam, de már optimistán átváltottam egyenként csomagolt verzióra, és 4 hónapja hozzá se nyúltam. 

Júniusig nyugi van, addig teszteltem tovább a rendszert :))

2015. december 14., hétfő

Az analog tündéklése

Lassan letelt egy hónap és én vígan élek analog inzulinnal. Ez idő alatt egy 12 feletti értékem sem volt. Nem hogy 15-18, mint régebben a humán inzulin végén.
És igen, féltem, hogy mi lesz, hogy elszalad a vércukrom, aztán le se megy, vagy lemegy, aztán fel se akar menni. Nah meg a kórházi napok örök rossz emlékek. Magyar egészégügy csodája.

Érdemes belevágni a biztos rosszból egy ismeretlen felé, ami jót is rejthet.


2015. november 21., szombat

Viszlát Humulin, 8 évig boldogan éltünk együtt!

Több, mint 8 éve csatlakozott hozzám a diabetes, azóta ugyanazt az inzulint használtam, általában nagyon jóba voltunk, én tudtam, hogy mennyi kell, ő meg alkalmazkodott, vagy nem.
Amikor meg nem, akkor is hamar észhez tért. Egy jó ideig, aztán elkezdett kamaszodni, túl korán, lázadozott. 17-es értékeket kaptam (igen, tudom hogy más kap 20-30 között is, én ritkán megyek 10 fölé). Sőt a hyperglikémia csodáját is megtapasztaltam, amikor sírva, gyengén, hányingerrel küszködve és 4 liter víz után, kiszáradt szájjal, órákkal később se múlt el a 17-es cukor, csak jóval később. Majd később minden hajnalban partiztam a konyhában hajnalban, mert 3-as cukorral kóvályogtam ki a konyhába. 

A lényeg, hogy nem lettünk jóba. A doki meg már évek óta ajánlgatta, hogy vannak jobb inzulinok is, de amíg nem volt gond, addig minek? Gondoltam én. 
Eljöttek a gondok, én meg hosszas vívódás után döntöttem. 
VÁLTOK
Jó nagy betűkkel, és igenis féltem. Egyrészt utálom a kórházban fekvést, másrészt féltem a hypoktól, hyperektől. Hiába érzem meg magam, sose használtam más inzulint, nem tudtam mi lesz a hatása, hogy viselkedik a vércukrom, főleg kórházi körülmények között.

A kórházról

Próbáltam megbeszélni a dokival, hogy én ügyes vagyok, otthon is be tudom állítani. Hiába... kórházba befekvés. A magyar egészségügy megmutatta a maga rettenetét. Hétfőn odahívtak éhgyomorral, majd 11-ig ültem a padon a kórtermek előtt, mert még nem volt ágy. Addig annyira jutottak el, hogy levették a véremet. Se kaja, se semmi. Amikor kérdeztem, hogy éhen halok e, az volt a válasz, hogy majd jön az orvos és megmondja. Jahm, ő biztos reggelizettt.
Analog inzulint kaptam, szerencsére pont a penembe való, szóval maradtak a csodajó peneim :)
A képen a 2. naptól látszódnak az eredmények. Úgy érzem szeret a szervezetem, 10 fölé ritkán mentem, végre nem kapok 15-17-es eredményeket.
Most már szerda óta itthon vagyok, és szabadon állítgatom az adagokat, kezd szépen beállni. Egy-egy rosszabb értéknél meg kell magammal beszélni, hogy nem megy ez rögtön, azonnal. Minden újrakezdet is nehéz, vannak mankóim, család, barátok, de senki se veheti át tőlem a hasnyálmirigyem műkődését.




2,5 nap öregasszony sajnálkozás után hihetetlenve álltam fel, hogy ugyanmár. Ez olyan, mint a fogmosás, tiszta rutin lesz ez is.
Jelenleg ez az elvem (köszi Eszter a képet :D)

Befelé figyelés van, mérés, adás, számolás, kockázat, nem kockázat, félés, nem félés. Hosszú még az út, és mint tudjuk nem marad így örökre. De mindig van jobb és szebb, mint itt is bebizonyítottam.