Megálmodott hypo

Tegnap (vagyis ma hajnalban) megálmodtam a hypoban. Egy jegypénztárnál álltam, mellettem a másik pénztárnál állt 4 kisgyerek és a pénztáros minden kérdésére csak vihorásztak. Arra is, hogy tud e valamelyik írni, olvasni. Ezért engem megkértek hogy menjek oda (hogy miért, azt nem tudom :D). Mondtam, hogy mindjárt csak már éreztem hogy hypo és álmomban vettem elő a vércukormérőt, hogy mérjek. Mutatott 3,5-öt. Felébredtem, és ugyanúgy hypoztam, csak már 3,1-el.
Furcsa....

refutás

A futócipőm pár hete teljesen szétesett, KO, kilyukadt.
Így névnapomra kaptam Decathlon ajándékutalványt. Sokáig őrlödtem, hogy most drágát, olcsót, színeset, fehéret?
Aztán úgy gondoltam úgyis ott döntöm el. Felpróbáltam a drágát, nem tetszett, túl neonszínű volt, valahogy kényelmes se. Felpróbáltam a kék terméküket, és csodálatos. Tegnap le is teszteltem, rég futottam ilyen jól, úgy látszik ilyen sokat számít egy cipő. Sose volt még csak futócipőm. Nagyon jóóóóó. Szellőzik, de közben tart. A talpa meg rúgózik. Nem volt lábgörcsöm, lábfájdalmam. Ami eddig sokszor volt.
Mára annyira izomlázam lett, hogy alig tudok felállni a székből *ouch*
A cipő már annyira nem fehér a rengeteg portól, ami a patak mellett van.
Nem tudom sikerülni fog e őszi futóversenyre felkészülni, még reménykedek.
Az ajándék kártyán lévő összegből még felújítottam bicajt, kapott új sárvédőt (hátsó már rég le volt szedve, mert rossz volt, az első se volt már az igazi), csengőt (jó hangosat :D) és egy új sisakot magamnak (sokáig vívodtam, hogy zár, vagy sisak, remélem megérte, bár már több, mint 2 éve Budapesten bicajozok)
Pluszban még egy kulacsot. Mert kell. Mostanában hiába iszok állítólag eleget, futás során a szervezetem pánikál, így felviszi a cukromat, és vízivással tudom levinni. Tehát kulacs :)

A kezdetek kezdete

Nagyon emlékszem a tájékoztatás hiányára a kezdet kezdetén. Amikor bekerültem vércukor beállításra. Az érettségi közepén. 2 napra a szóbelitől.
Kb. azt se tudtam mi folyik ott. Mire észbe kaptam már a kórházban voltam és cukros löttyöt kellett inni. Majd elkezdődött az egész, ami annyiból állt, hogy mindennap vérvétel és rengeteg vércukormérés, 160 gr CH. Kb. alig aludtam, mert állandóan mértek. Ráadásul nagyon éhes voltam. A diétás menü annyiból állt, hogy a sima menüből kiszedték a megfelelő CH-t és kész. Tehát ha rizs volt, akkor kaptunk egy pici rizst, meg egy kis húst. Ráadásul hiába akartak kaját behozni, nem lehetett, hiszen beállításon voltam, a hasam állandóan korgott. Azt mondták egyek napi 5x, ehhez képest napi 3x volt étkezés, se egy joghurt, semmi. Fehér kenyér és rizs kb.
Kezembe nyomtak 10 kiló tájékoztató könyvet, egy pent, hogy barátkozzak vele. Közölték, hogy gyógyíthatatlan jelenleg, de kezelhető az egész. Néha lezavarták diétás előadásra, ahol a fele aludt, a másik felét nem érdekelte. Az egész kavargott bennem, mindig azt hallottam, hogy tilos, te szegény, és megváltozik az életed. Meg, hogy most már minden rossz lesz.
A doki ajánlgatta, hogy van egy aranyos pszichológus náluk, ha beszélni szeretnék vele, akkor elintézi. Nem akartam, nekem mindig a blogírás segített.
Szomorú, hogy ilyen az egészségügy. Tudom, hogy sok betegük van, de ott direkt voltak diétás tanácsadók, mégis szinte semmit se segítettek.
Alap dolgokat nem mondtak el, és ez a kis könyvekben se volt benne. Például, hogy a vércukor nem csak az étkezéstől függ, hanem pl. a fronttól is. Az első pár magas cukortól kétségbe estem, hogy mégis mit rontottam el. Amikor meg vége lett a mézes heteknek, akkor meg bőgtem.
Bár én állítólag minta cukorbeteg vagyok, mert a legmagasabb mért értékem 17 volt, az is csak egyszer, általában 12-10 alatt mérek, ha gond van (és ez nekem a rossz eset). Mégis fájnak a "kudarcok", amikor nem sikerül minden jól, amikor mindent megteszek, mégis magas, mégis hypo, mégis úgy érzem, hogy elrontottam.

Önkínzás nélkül

Egyik nap akarva-akaratlanul hallgattam egy beszélgetést a buszon. Egy párocska beszélt egyik barátjukról, aki a Mekiben inkább várt 5 percet az almás pitére a meggyes helyett, mert abban kevesebb a kalória. Ezen pattogtak hosszú ideig, hogy hogyan lehet ilyen egy ember. Aztán a srác felvetette, és ha beteg? A csaj meg rögtön rávágta; akkor ne egyen a Mekibe, mert az egészségtelen.
Mégis miért kéne önkínoznunk magunkat? Tehát aki nem beteg, az nyugodtan tömje magába, akár minden nap, azt a bizonyos kaját?: Bár lassan már semmin se csodálkozok, rengeteg mindent nem tudnak az emberek. Nem azt mondom, hogy az egész biosz könyvet be kell vágni, de legalább azt tudnák az emberek, hogy nem a sok cukortól lesz az I.-es diab, meg ilyen kis apróságok. Főleg, ha minket akarnak kritizálni. A másik oldalról mindig könnyebb.
Néha szoktam Mekibe menni, ott is lehet számolni, ott is lehet jól éreznie magát az embernek bűntudat nélkül.

Boldog cukrot mindenkinek ^^