1 évtizede élsz velem, rámakaszkodtál, mint egy kullancs, aki sose akar leszállni rólam. Táplállak téged és te táplálsz engem, valamikor hisztizel, valamikor nem értesz egyet, valamikor megőrülsz, valamikor békésen alszol. Az elején úgy gondoltam, én ezt bizony nem fogom tudni csinálni, soha, de soha. Az örök mérföldkő, hogy hazamehetek a kórházból, ha be tudom adni az első inzulin injekciót magamnak. Beadtam, elkezdődött, azóta meg se állt, nem számolok össze semmit, se tűszúrást, se vércseppet, se hajnali álmos evészetet, se sírást, se fájdalmat, se kék foltot, se bánatot, se semmit akarást, se őrjöngést, se kanapéről fel nem kelős hypert, se kórházba belépést, se mosolygást, se viszolygást, se tehetetlenséget, se furcsa tekinteteket, se abbahagyni akarást.
Nélküled valószínűleg nem sportolnék, nem figyelnek arra, hogy mikor mit eszek és milyen gyakran, nem figyelném, hogy mennyit iszok, emiatt nem ismerném az összes nyilvános wc-t.
Nélküled nem mérném a vizeletemet vese vizsgálathoz, nem járnék vérvételre, nem önteném le magam kora reggel álmosan az első középsugaras vizelettel, nem figyelnék mindenre, minden fájdalomra, minden tünetre, nem lenne minden évben drogos szemem az éves szemészeti vizsgálaton, azt se tudnám mi az a CH, reggel nem reggeliznék, aztán este jönnék rá, hogy egész nap nem ettem semmit.
Nélküled elindulhatnék inzulin, tű, plusz inzulin, vércukormérő, tesztcsíkellenőrzés és szőlőcukor nélkül.
Nélküled nem ülnék összekuporodva futás előtt, mert 4-es a vércukrom és úgy nem tudok elindulni, hanem ennem kell, akkor meg azért nem tudok elindulni, mert kaja van a gyomromban.
Nélküled viszont még mindig innék cukros colát, ennék sütit rosszullétig.
Nélküled sokkal több éjszakát átaludtam volna.
Veled megismertem olyan embereket, akiket nélküled sose ismertem volna meg.
Veled tudom milyen az igazi természetes édes íz, hogy a vöröshagyma is édes, és a tejcukor is lehet bőven elég a kávéba.
Veled fegyelmezett vagyok, mert tudom, hogy egy hibának is súlyos következménye lehet.
Veled más betegségek is kiderültek laborleletből és lelkiismeretes orvosok miatt, és időben kezelve lettek.
Veled nem az édességosztályon pakolok be mindent a kosárba, hanem a zöldségosztályon.
Veled megtanultam, hogy a lényeg a minőségi, de jó ételek.
Veled sokan példaképnek látnak, és tőlem kérnek tanácsot, pedig hányszor ülnék sírva a sarokban, és kivágnám magamból az egészet, ha lehetne.
Veled megtanultam, hogy nem lehetek gyenge.
Veled mértem már vércukrot egy Tankcsapda koncert kellős közepén.
Nem vagyok tökéletes, nem egyszer nem mértem annyit, amennyit kellett volna. Nem szúrtam pluszba, hogy majd a következő étkezésnél bepótolom, aztán vinnyogtam a magas cukorra. Álmosan felcseréltem az inzulinpatronokat, bázis helyett a bólust raktam bele, majd beadtam, majd muszáj volt 3x ennem pluszban, de még így is hypoztam.
Volt olyan, hogy dacoltam, és csak azért se ettem.
A fő félelmem, hogy elvesztem a mostani nagyon jó érzékelésemet, hogy a hypot nem fogom megérezni 4 körül, a magas cukrot észre se fogom venni, hogy egyszer már a sérülések nem fognak fájni. Egyszer bedöglött a vércukormérőm, 2 alatt voltam és a mérő minden mérésnél 5 körüli értéket mutatott, szerencsémre időben elkezdtem enni, de azt a valóságos halálfélelmet soha többé nem akarom átélni, azt az igazi tehetetlenséget, az asztalon feküdni se tudtam, csúsztam le róla. Már tárcsászón volt a mentők száma, ilyet soha többé.
Sose volt semmire se az indokom, hogy mert én cukros vagyok. Hülyeség az egész.
Nemrég még hegyet másztam, sárban csúsztam lefele fától-fáig, nem egyszer elestem és kerestem meg a kiesett szőlőcukromat.
Amikor sikerül eljutni futok, maratonváltozok, télen 11 órákat talpalok a munkahelyen, vettem részt több biciklitúrán, amikor tudok eltekerek Szentendrére és vissza.
