Küzdés

Mindennap megküzdök az egésszel. Már annyira mindennapos, hogy szinte fáj. Felkelni, mérni, inzulin, enni, újra mérni. (vagy ebédnél, vagy vacsoránál)
Mozogni, figyelni, eljárni.
Ha meg nem össze, akkor sírni, magamba roskadni, gyűlölni. Remegő gyomorral várni a labor eredményt.
Az internetnek nagy hatalma van, és ez a hatalom jó, meg rossz is nekem. Jó, mert "találkozok" sorstársakkal, rossz mert annyi soseigaz dolgot lehet olvasni, hallani.
Főleg olyan emberektől, akik semmit se értenek, csak okoskodnak.
Tényleg fejlődni fog az orvostudomány annyira, hogy ne legyen több diabetes? Hiszen 200 éve még bőven belehaltak, most meg normális állapotban tartható.
Azt mondják ez állapot, nem betegség.
Annyira nem érzem állapotnak, amikor várom, hogy csituljon a szívem zakatolása a 2,7-s cukorértéknél, várva, hogy hasson a szőlőcukor. Addig meg gondoljak valami másra, valami szebbre, jobbra.
Rengeteget tanultam mindenről, mégis mindig van egy HA, hogy ha nem ér semmit se az egész. Hiszen olyan kutatás is van, hogy a szövődmények jönnek, ha arra hajlamos vagyok.
Van e jutalom, hogy jól végzem a munkámat? Kapok e dicséretet a jó HbA1c-re? (Tudom, dobozdíjas inzulin jár érte *hurrá*)
Oh, nagyon tudnak fájni a lelkemnek a szúrás kék nyomai, a ujjbegyemen lévő apró pöttyök.
Csak egy kicsit szeretnék jobban élni.