22:51 van, én már megint muszájeszek. A csokit már megettem, most a süti jön, ez már a lassú szénhidrátok világa. Utálok kényszerből enni, arra gondolok, hogy csak hízok tőle. Várom, hogy a szénhidrát hasznosuljon, hogy stabilabb legyen a vércukrom, mámoros a folyamat.
Elképzelem, ahogy a csokidarabok felszívódnak és boldogan mennek bele a vércukormérőmbe a véremmel.
Ezután zümmög a fogkefe, még jó, hogy más se alszik. Nem szeretek fogmosás nélkül lefeküdni. De a sütit se szeretem eltranszplantálni a számból, szeretem még élvezni az ízét.
A sütik magánya lassan elmerül a lefolyóban.
Próbálom a karba szúrást, a lelkem tiltakozik, túl közel van a tű, túlságosan látom. A tű nem akar csúszni, a bőr síkit, hogy miért bántom.
Első nap hatalmas pukli lett.
Második nap piros folt.
Harmadik nap sikerült, de a helye akkor is ott vigyorog.
Gúnyosan csücsül a karomon, hogy nesze neked, miért bántod a bőrt?
Nem elég a vénák zargatása negyedévente?
Mit akarsz még?
Vajon hány tűszúrás az élet? Hány vércukormérés? Lehetne e már várat építeni az elhasznált tesztcsíkokból? A tűkből fakírágyat építeni törpéknek?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Fiktív levél
Kedves Diabeteszem! Rég beszéltünk már, tudom hogy neked is rossz, én is küzdök eleget, de lennél szíves viselkedni? Meséld el, mi a gondod...
-
Minden agyban dől el, ha te akarod, úgy lesz. Kezdek rájönni, hogy a 180 ch milyen sok szabadságot adott. Elég volt 30-al csökkenteni, és má...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése