Inzulin tokos szösszenet

Mindig is gyilkoltam az inzulin tokokat. A nővérkék már lassan előre tudták, hogy ha megjelenek, akkor kérek tőlük tokot. Valahogy mindig tönkrementek, azt meg külön nem lehet kapni. Általában a rugója mondta be az unalmast, de volt olyan is, hogy ráültem, amikor az övtáskámban volt (upsz).
Így egy barátnőmmel varrattam egy überaranyos tokot, amibe beleférnek a tűim, és a két penem. Így nem kell keresgélnem a kétféle inzulint, és még sose lett benne baja, nah meg nincs benne rúgó :)
Lila és Dalí bajsza van, kell ennél több?

101.

Észre se vettem, de az előző lett a 100. bejegyzésem. Amikor elkezdtem még fel se fedtem ki vagyok, csak magamnak írtam, aztán csak bemutatkoztam.
Mostanában úgy érzem, hogy az a bizonyos 101-e szobában vagyok.

Még mindig nincs cserekészülékem, még tegnap felhívtak, hogy jaj hát a gép még kérdez párat, majd utána tudják küldeni. Tehát egész hétvégére jól műkődő mérő nélkül maradok.
Szerdán hasonlítottunk két mérőt, az enyém, meg a Nikiét, nálam 7,7, nála 9,9. Azért nem mindegy. Nem tudok bízni ebbe a fajtába továbbra is. Elvesztettem a bizalmamat, a vércukormérő iránt, a cég iránt, a kb. nem létező ügyfélszolgálat iránt. Bezzeg ingyen plusz tok csili-vilibe az jár, arra van energia meg pénz, arra hogy legyen egy ügyfélszolgálatos szervízük, arra nincs. Mindent postáznak, semmit se elsőbbségivel, én meg örüljek, hogy ajánlva adják fel, és a rossz gép feladásáért nem kell fizetnem.
Borzasztó az egész...rettegek, hogy megint annyira rosszul leszek (az érintetteknek meg köszi a felajánlott kölcsön gépeket, de mire tudnánk találkozni, addigra megérkezik az enyém).
Inkább többet eszek, tudom nem helyes, de többet ilyet nem vagyok hajlandó átélni, szabályos halálfélelmem volt, az izmaim görcsbe álltak, az egész pólóm leizzadt, alig hallottam, alig láttam. Ilyenkor meg mentőt kíhivni? Mire kijönnek vagy elájulok, vagy jobban leszek.
A legelső mérőmet beáldozom, az Accu-Cheket (úgyis szüleimnél porosodik, nem használják, garancia már nincs rá, a tesztcsík meg drága bele), és veszek egy Dcont Trendet, meghosszabították a csereakciót, így 3000 ft-ért hozzájuthatok, a tesztcsík támogatott hozzá és a legfontosabb van ügyfélszolgálatos szervízük. Baj esetén, ha több napig kell javítani, adnak műkődő készüléket, és nem benne hagynak a nagy-nagy pocsolyába, hogy hát majd lesz velem valami.

Elromlott mérős szörnyűség

Az ember bízik a gépekben, hogy nem hibáznak. Egy cukorbeteg rábízza az életét. Aztán mi lett belőle? Szörnyű rosszullét, miközben a gép jó vércukrot írt ki. Hát...köszönöm. Tudom a gépeknek is lehet hibájuk.
Kb. 1 hete kezdődött, de akkor arra gondoltam biztos csak hiba. Amikor felkeltem és 2,3-at mutatott, miközben nem is voltam rosszul. Aztán újra mértem, akkor 3-t, majd 4-et, majd 6-ot és megállt 6 körül kb. 7 mérés után. Már akkor szólni kellett volna, hogy valami gond van.
Tegnap  este nem tudom jól mért e, lefekvés előtt 8 volt, még gondoltam is a fenébe kicsit magas, de nem csinálok semmit, majd lemegy. Aztán hajnalban már rosszul voltam, megmértem erre kiirta, hogy 7. Áh mondom sokszor van olyan, hogy csak fáradt az ember vagy bármi, amiatt azt hiszi, hogy hypozik. Bízzunk a mérőben. Nem kellett volna. Még rosszabbul lettem...Akkor gondoltam 1 szőlőcukor nem árt, hátha jobb lesz, az még fel se emeli annyira a vércukrot, ha más miatt vagyok zizi, de legalább érzem, hogy most lent vagyok e. 1 nem segített, 2 után már alig láttam, és alig hallottam, már majdnem elájultam. Végül 6-8 db (plusz tej, plusz szendivecs) után kezdtem jobban lenne. A mérő meg vígan mutatta az 5-6 körüli értékeket. Szerintem 2 alatt voltam.
3 napon belül jön a cserekészülők, még a szervízesek is megijedtek, hogy itt emberélet forgott veszélyben. Akkor én hogy megijedtem? Nagyon... Hogy megviselt? Még jobban... egész nap fáradt vagyok emiatt, este meg alig tudtam aludni, mert féltem, hogy megint rosszul leszek és a gép rosszat mér.
Új mérőt max teljes áron tudok venni. Mivel a Dcontost 6 éven belül vettem (de hát azt eladtam).
Próbálok újra bízni a gépekbe, küldenek kontroll folyadékot is, hogy tudjam ellenőrizni, hogy jól mér e.

Záróbusz para

Az a bizonyos záróbusz a futóversenyeken, ahol szintidő van. A rettegett RÉM. Akivel nem mertem még szembenézni. Terveim szerint félmaratont akartam teljesíteni trioba, a legkisebb távot lefutni. De ott a rettegett záróbusz, ami 7 és fél perc km felett felvesz, bekebelez és az egész versenynek annyi (a társaknak is?). Pedig csapatom is lett volna...Szóval marad tavaszra.
Egyrészt szomorú vagyok emiatt, hogy nem sikerült felkészülni rá teljesen, másrészt büszke vagyok magamra, miután sok kihagyás után tavasszal újrakezdtem. Amikor 2 percet egyfolytában alig tudtam futni. Most meg 45-60 perc is megy egyfolytában. Múltkor 5 km-et lefutottam 45 perc alatt. Megy ez, szépen lassan. A súlyom is csökkent, a centik is, az inzulinom is ennek hatására.
Szóval kettős hatás, szomorú és büszke is, remélem a vasárnapi verseny felvídit. (bár nagyon sajnálom, hogy 1500 ft-ért egy pólóval nem tudtak megdobni, remélem az egycseppesek adnak a sátruknál) Másrészt még mindig állandó és változatlan cél megmutatni, hogy cukorbeteg nem csak lehet, hanem KELL sportolni. Nem szabad kifogások miatt nem sportolni, félni a hypoktól, az új életmódtól. A szövődmények félelmetesebbek, mint egy lefelé menő vércukorérték.
Futócipőm meg már van, így azt is koptatni kell.
Szóval vasárnap Ligetkör,3,4 km. 

Megálmodott hypo

Tegnap (vagyis ma hajnalban) megálmodtam a hypoban. Egy jegypénztárnál álltam, mellettem a másik pénztárnál állt 4 kisgyerek és a pénztáros minden kérdésére csak vihorásztak. Arra is, hogy tud e valamelyik írni, olvasni. Ezért engem megkértek hogy menjek oda (hogy miért, azt nem tudom :D). Mondtam, hogy mindjárt csak már éreztem hogy hypo és álmomban vettem elő a vércukormérőt, hogy mérjek. Mutatott 3,5-öt. Felébredtem, és ugyanúgy hypoztam, csak már 3,1-el.
Furcsa....

refutás

A futócipőm pár hete teljesen szétesett, KO, kilyukadt.
Így névnapomra kaptam Decathlon ajándékutalványt. Sokáig őrlödtem, hogy most drágát, olcsót, színeset, fehéret?
Aztán úgy gondoltam úgyis ott döntöm el. Felpróbáltam a drágát, nem tetszett, túl neonszínű volt, valahogy kényelmes se. Felpróbáltam a kék terméküket, és csodálatos. Tegnap le is teszteltem, rég futottam ilyen jól, úgy látszik ilyen sokat számít egy cipő. Sose volt még csak futócipőm. Nagyon jóóóóó. Szellőzik, de közben tart. A talpa meg rúgózik. Nem volt lábgörcsöm, lábfájdalmam. Ami eddig sokszor volt.
Mára annyira izomlázam lett, hogy alig tudok felállni a székből *ouch*
A cipő már annyira nem fehér a rengeteg portól, ami a patak mellett van.
Nem tudom sikerülni fog e őszi futóversenyre felkészülni, még reménykedek.
Az ajándék kártyán lévő összegből még felújítottam bicajt, kapott új sárvédőt (hátsó már rég le volt szedve, mert rossz volt, az első se volt már az igazi), csengőt (jó hangosat :D) és egy új sisakot magamnak (sokáig vívodtam, hogy zár, vagy sisak, remélem megérte, bár már több, mint 2 éve Budapesten bicajozok)
Pluszban még egy kulacsot. Mert kell. Mostanában hiába iszok állítólag eleget, futás során a szervezetem pánikál, így felviszi a cukromat, és vízivással tudom levinni. Tehát kulacs :)

A kezdetek kezdete

Nagyon emlékszem a tájékoztatás hiányára a kezdet kezdetén. Amikor bekerültem vércukor beállításra. Az érettségi közepén. 2 napra a szóbelitől.
Kb. azt se tudtam mi folyik ott. Mire észbe kaptam már a kórházban voltam és cukros löttyöt kellett inni. Majd elkezdődött az egész, ami annyiból állt, hogy mindennap vérvétel és rengeteg vércukormérés, 160 gr CH. Kb. alig aludtam, mert állandóan mértek. Ráadásul nagyon éhes voltam. A diétás menü annyiból állt, hogy a sima menüből kiszedték a megfelelő CH-t és kész. Tehát ha rizs volt, akkor kaptunk egy pici rizst, meg egy kis húst. Ráadásul hiába akartak kaját behozni, nem lehetett, hiszen beállításon voltam, a hasam állandóan korgott. Azt mondták egyek napi 5x, ehhez képest napi 3x volt étkezés, se egy joghurt, semmi. Fehér kenyér és rizs kb.
Kezembe nyomtak 10 kiló tájékoztató könyvet, egy pent, hogy barátkozzak vele. Közölték, hogy gyógyíthatatlan jelenleg, de kezelhető az egész. Néha lezavarták diétás előadásra, ahol a fele aludt, a másik felét nem érdekelte. Az egész kavargott bennem, mindig azt hallottam, hogy tilos, te szegény, és megváltozik az életed. Meg, hogy most már minden rossz lesz.
A doki ajánlgatta, hogy van egy aranyos pszichológus náluk, ha beszélni szeretnék vele, akkor elintézi. Nem akartam, nekem mindig a blogírás segített.
Szomorú, hogy ilyen az egészségügy. Tudom, hogy sok betegük van, de ott direkt voltak diétás tanácsadók, mégis szinte semmit se segítettek.
Alap dolgokat nem mondtak el, és ez a kis könyvekben se volt benne. Például, hogy a vércukor nem csak az étkezéstől függ, hanem pl. a fronttól is. Az első pár magas cukortól kétségbe estem, hogy mégis mit rontottam el. Amikor meg vége lett a mézes heteknek, akkor meg bőgtem.
Bár én állítólag minta cukorbeteg vagyok, mert a legmagasabb mért értékem 17 volt, az is csak egyszer, általában 12-10 alatt mérek, ha gond van (és ez nekem a rossz eset). Mégis fájnak a "kudarcok", amikor nem sikerül minden jól, amikor mindent megteszek, mégis magas, mégis hypo, mégis úgy érzem, hogy elrontottam.

Önkínzás nélkül

Egyik nap akarva-akaratlanul hallgattam egy beszélgetést a buszon. Egy párocska beszélt egyik barátjukról, aki a Mekiben inkább várt 5 percet az almás pitére a meggyes helyett, mert abban kevesebb a kalória. Ezen pattogtak hosszú ideig, hogy hogyan lehet ilyen egy ember. Aztán a srác felvetette, és ha beteg? A csaj meg rögtön rávágta; akkor ne egyen a Mekibe, mert az egészségtelen.
Mégis miért kéne önkínoznunk magunkat? Tehát aki nem beteg, az nyugodtan tömje magába, akár minden nap, azt a bizonyos kaját?: Bár lassan már semmin se csodálkozok, rengeteg mindent nem tudnak az emberek. Nem azt mondom, hogy az egész biosz könyvet be kell vágni, de legalább azt tudnák az emberek, hogy nem a sok cukortól lesz az I.-es diab, meg ilyen kis apróságok. Főleg, ha minket akarnak kritizálni. A másik oldalról mindig könnyebb.
Néha szoktam Mekibe menni, ott is lehet számolni, ott is lehet jól éreznie magát az embernek bűntudat nélkül.

Boldog cukrot mindenkinek ^^

Nyilvános hercehurca

A nyilvános dolog sose könnyű, főleg ha sokan nem értik, hogy mégis miért csinálom. Az ember nem úszhatja meg, hogy ne adja be az inzulint, ne mérjen cukrot nyilvánosan. Bár tudok olyanról, aki inkább kockáztat, nyilvánosan nem adja be, majd ha hazaér, korrigálja. Igaz, a körülmények nem mindig adottak. De órák hosszat sose szabad ezt elhúzni.
Mint már említettem járok a Diabgirl csapatban, azt hiszem valahogy április környékén kezdtünk találkozni. Mindig is hiányzott egy fiatalokból álló diabetes csapat, öregeket már láttam eleget.
Ezek a találkozók rengeteg mindent tettek azért, hogy ne sunyiba, félve körbepillantva viseljem a nyilvános dolgokat. Nekem mai napig hatalmas élmény, hogy találkozunk, mérünk, lövünk, mutatjuk egymásnak, hogy ki milyen pent, vércukormérőt, pumát használ. Így életemben először megérezhettem, hogy egy pumpának milyen súlya van (azt hittem könnyű :D) Hiába vagyok az "aki lazán kezeli" a dolgokat, mégis néhány rossz tapasztalat után bennem volt a félsz ettől az egésztől, hogy mikor jön egy újabb. Most  már próbálok csak nevetni rajtuk. A fura nézés még oké, sokan nem tudják mi az, de hogy azt mondják pfuj, meg hogy ne drogozzak, ezen nehéz volt túl esni. (Persze ezt mind suttogva, a hátam mögött, azt hitték nem veszem észre)
Aztán rájöttem, hogy ha én természetesnek veszem, valószínűleg más is annak fogja. Már csak egy nagyon icipici félsz van bennem, de nem várom meg a rosszullétet, mert nem merek mérni.

Most minden pörög

Rég írtam, most minden pörög. Kb. 2,5 hete elkezdtem komolyan venni a sportot. Ez alatt már sikerült leadnom 3 kilót, remélem folytatódik tovább. Ez idő alatt összesen 74 km-et tekertem, és 30 km-et lefutottam. A futócipőmön már luk van, de a közelgő névnapomra már mondtam, hogy futócipőt kérek :) Sok futó már megismer. Sose leszek egy Murakami Haruki, és az időm is még csak 6 km/h. De legalább azt a heti minimum 4 edzéses 4 km-et tisztességesen lefutom. A szárazság miatt akkora homok van, hogy sose csutakoltam ennyi koszos ruhát életemben. Az nem barnaság, az kosz.

A sport utáni hypokkal még mindig küzdök. Reggel nem tudok futni, még ha fel is tudnék kelni, akkor se menne. Akkor még kóma van. Így marad az esti futás, utána meg vagy bejön vagy nem a számítás. Hiszen számít addig mit ettem, vacsira mit ettem. Valamikor pótvacsi kell, valamikor meg jön a hypo bármit csinálok. Múltkor is 9-ről 3-ra esett fél óra alatt. A sport egyszerűen megnyirbálja az értékeimet. De kitartok, hiszen még mindig jobb, mint hogy segítsek a szövődményeknek. A sport jót tesz az ereknek, a legelső szövődmény meg az erek állapotának romlása.

Jövőhét csütörtökön kontroll, letelt a 4 hónap leghosszabb "szabadon engedésem". Remélem addig még sikerül még tovább leadni a kilókat.

A másik meg, a népszerűség, a vetélkedés. Sajnos tapasztalom, hogy mostanában már mindenki blogot ír erről az egészről. Rengeteg ember meg arra megy, hogy minél népszerűbb legyen, minél többen olvassák, lájkolják őket. Én sose mentem erre, néha-néha megosztom, hátha okul belőle valaki. De hogy mindenki képébe nyomjam, hogy itt van, olvasd, az sose volt az én asztalom. Hiszen MAGAM miatt írom főleg, csupa nagybetűvel. Az írásterápia mindig is ott volt az életemben, ezerszer jobb, mint egy pszichológus.
Attól senki se lesz jobb, hogy a világ összes cikkjét lehozza és azzal villog. Írjunk arról, hogy mi mit tapasztalunk, miben tudunk másnak segíteni. Hiszen pont nekünk kéne összetartani.