Azt hinné az ember...

...hogy holnap jobb lesz, hogy jobbak lesznek az értékek. Aztán jön egy fronthatás és oda az egész, már nem mersz több inzulint adni, mert akkor jön a hypo, így meg 11-en van az értéked, aztán majd lemegy, ha úgy gondolja magát. Mindennap küzdök. 4 tűszúrás minimum, napi 3 mérés, egy héten egyszer 10. És ez a minimum, a maximum fent van a csillagos égen, ott nézegeti egy csillagtehén.
Van e értelme folytatni az egészet? Szúrni, mérni, enni, szúrni, mérni enni. Aztán vérvételre menni, majd gyomorgörccsel várni, hogy vajon elveszik e a támogatást, mint ha valami bűntevő lennék. Büntetnek a rossz értékért. Máshol megbecsülik a cukorbetegeket, ingyen jár nekik minden, segítenek nekik mindenben, itt meg...
Volt olyan, hogy rám szóltak a villamoson, hogy miért drogozok, amikor belőttem az inzulint. Undorodva nézik a vércukormérést, látom az arcukon, legszívesebben elüldöznének.
De persze vannak kivételek, a kicsi családom, ők már észre se veszik az egészet, nekik már ez a természetes.
Egyszer úgy volt, hogy megyek volt osztálytárshoz. Középiskola végén lettem cukorbeteg, így neki nem kellett élőben szembesülni vele (mintha valami gyilkos lennék), akkor döntöttem el, hogy nem megyek hozzá, amikor megkérdezte, hogy ugye náluk nem fogom magamat belőni. Ennyit az együttérzésről...