Régen

Szereztem rukkolán egy 20 éves könyvet, alapítványi kiadás. Volt egy pályázat, hogy ki hogyan éli meg a cukorbetegséget.
Abban az időben, amikor laborban kellett sorban élni vércukormérő készülékhez, akkor írodott, egy kis szösszenet belőle:
"Esztendők alatt hozzászoktam ahhoz, hogy ne csináljak túl nagy problémát ebből; buszon, vonaton, villamoson, sőt akár az utcán is beadom az inzulint néhány másodperc alatt, s nem érdekel, mások mit mondanak. A saját életemért egyedül én vagyok a felelős, ha valakinek nem tetszik, hogy mit csinálok, csak sajnálni tudom a primitívségéért. Én nem álltam azért sorba, hogy cukorbeteg lehessek, s ha már így esett – mivel mást nem tehetek –, megpróbálok alkalmazkodni az adott körülményekhez…Lepereg rólam az is, ha ferde szemmel néznek rám azért, mert az utcán eszem, vagy még mielőtt a pénztárhoz érnék, inni kezdem a ki nem fizetett tejet. Nem érdekel, mit gondolnak, s nem vagyok hajlandó fűnek-fának magyarázkodni. HIába is próbálom megértetni azokkal, akik még nem élték át, mi is az a hypoglikémia. Egy egészséges embertől ez olyan messzire van, mint a csillagok. Hogyan is értessem meg?
Olyan az mint, amikor százhúsz kilóméteres sebességgel jön feléd a gyorsvonat, s azt hiszed, bármelyik pillanatban elgázolhat. Ismerős érzés, hiszen egy cukorbeteg – ha jól van beállítva – havonta átél egy-két ilyet, és mégis ismeretlen, mégis minden alkalommal megrémíti az embert. Csak jön, és te nem tehetsz semmit, ha a gyors szénhidrátot már bevitted a szervezetedbe. Várhatsz, hogy bejusson a vérkeringésedbe a szénhidrát, és elvégezze a természet magáét,megszűnjön végre ez az állapot. Ilyenkor szint kívülről látod magadat. Felül vagy egyszerű biológiai lényeden, amelyben tudatodtól függetlenül is műkődnek az örök fiziológiai törvények, vársz, hogy végre elegendő oxigén és glükóz keringjen benned, szűnjék meg a remegés, a verejtékezés, tűnjenek el a pici hangyák a fejedből, térjen vissza jéggé vált tagjaidba az élet, nyerjék vissza eredeti arányaikat a tárgyak, s tűnjenek el a szemed elől azok az őrülten kavargó kis ezüstszínű pontocskák. Várod, hogy elmúljon a félelem… Mert ilyenkor iszonyatosan félek attól, hogy késő lesz, hogy beborít a semmi, hogy eszeveszetten kalapáló szívem örökre leáll. Ha valaki melelttem van ilyenkor, kitágult pupiláimmal meredek rá, kezére fonom kezem, görcsösen kapaszkodom belé. Szólni nem merek,csak befelé, hangtalanul síkitok. Sikítottál már némán? Tudod milyen az, amikor nem mersz síkoltani, pedig a húsodba mar a félelem? Csak a szemeddel könyöröghetsz: ne hagyják, hogy itt vége legyen, csak a pillantodásoddal sikolthatsz – ha értik – mert nem akarsz senkit megijeszteni. Még önmagadat sem. Attól rettegsz, ha kimondanád mire gondolsz, egyszer tényleg bekövetkezik. Vársz, észbontó félelemmel, befelé figyelsz nincs-e még későn, nem lesz-e mindörökre vége. Közben arra is vigyázol, meg ne sejtsék, mi jár a fejedben, nehogy magadra hagyjanak. Rettegsz, hog magadra maradsz a halál fagyos leheletét érezvén az arcodon. Pedig tudod, hogy nem jön még a halál. Nem jöhet, hiszen mindent megtették ellene, tudod, néhány perc csupán , és sokkal jobb lesz…Az a néhány perc pedig egy örökkévalósságik tart. Amikor végre lassan helyreáll a belső rend, halovány, fáradt mosollyal hozod szeretteid tudtára, hog megnyerted a harcot. A kívülálló nem is tudja, mekkora küzdelmet folytattál, milyen csatát nyertél meg újra. Jobb is. Talán nem értenék meg, miért is ragaszkodom ennyire az élethez."

"Viszem a „tollamat” amivel életem regényét írom."

"Nem lehet levetni, mint egy megunt ruhát."