Hypohelyzet

A foghelyem rendben van, bár őrült módon kívánom a tejet, még 5 nap és lehet, addig fél lábon is kíbirom. Ha nagyon akarom, akkor arra gondolok, hogy milyen pompás lesz gyulladt foggal visszamenni a fogászatra, és meggondolom magamat.
A héten meg zűrzavar volt a vércukraimban, amíg a fogászaton vártam mindig felment, mert hiába tudtam, hogy csak csíkcserére mentem, akkor is azért az egész épület, a zajok, a dokik. Nah hát tudjátok.
Vártam változó órákat, addig nem ettem, mert azért kajadarabokkal nem ülünk be fogászati székben, utána a csík miatt 1 óráig nem ehettem. Akkor meg vagy felment, vagy le, ahogy gondolta magát, nah szép :D
Mióta megvolt a foghúzás, és nem ehetek semmiféle tejes dolgot, azóta meg hypo és hypo és hypo. Már csökkentettem az inzulint, mert őrület. Tegnap ebéd után 1 órával már hypoztam, és hajnalban is hypoztam, sőt hajnalban alig akart felmenni. Úgy látszik a tejes dolgok szinten tartották az egészet.

Szerencsére megúsztam az egészet fájdalom, duzzanat nélkül. Azért érzem a helyét, de ennyi. A szabályokat betartom, hamarosan a sebet is kezelhetem.
Addig meg próbálok változatosan enni, a fene gondolta volna, hogy ennyi mindenben van tejes dolog. Akartam venni párizsit, erre amit szoktam enni, az sajtos-zöldséges. A pizzán sajt van, a joghurt, tejföl, tejszín kizárva. Se puding, se húsos tészta, se lasagne, se milánói, kb. semmi. Jó persze lehetne mással pótolni őket, de ezt az 5 napot már kíbirom.

Addig meg eszek ilyen jóságot husival :)

Fogas bejegyzés

Decemberben úgy indultam karácsonyozni, hogy februárig nem látok kórházat. Erre karácsonykor sürgősségi, aztán mire tudtam enni rendesen, begyulladt a bölcsességfogam. Részleges szájzárat kaptam, persze péntek este kezdődött, mikor máskor?? Szereztek nekem csecsemőknek való fogzáskönnyítőt :D meg fájdalomcsillapítót, de nem enyhült.
Szóval egész héten a fogászaton voltam minden egyes nap. Gyógycsíkot kaptam, hogy szűnjön a szájzár, majd a röntgen után közölték, hogy ezt ki kell húzni, mert rosszul nő, azért gyulladt be.
Szóval ma végre kihúzták, egy minimális szájzáram volt még, de a fogó már befért. Most már nem tudom miért paráztam annyira tőle, túl sok foghúzós sztorit olvastam előtte a neten. Meg a váróban is hallgattam eleget, hogy kinek hogy törték le, hogy húzták fél óráig.
Erre én rászántam magamat, beszúrtak két érzéstelenítőt (egyet a szájpadlásba, nah az brrrr volt), aztán a műtőben a doki 1 perc alatt kiszedte, csak azt hallottam, hogy ropog és ennyi.
Eddig semmi tünet nincs, kicsit sajog, de még bőven bennem van az érzéstelenítő, szóval majd kiderül. Azért a jég, és a fájdalomcsillapító elő van készítve.
A másik, hogy az alsót meg majd ki kell műteni. Még ki se jött, de már nyomja a másik fogat, és ferdén nő. Nah az nem lesz ilyen egyszerű, ahhoz vágni kell, kikotorni, varrni. De azt majd később :)

"ebéd" gyanánt vettem Kubut, mivel inni lehet, enni nem. Folyékony cukor kb. és ezt itatják a gyerekkel, mint egészséges ital, mert van benne répa, és vitamin, hát...ö....

Karácsony este a sürgősségin

Pályázhatnék a hogyan legyen izgalmas a karácsony címmel bármilyen díjra. Mivel 26.-a karácsony estét a következő kora délutánig a sürgősségin voltam.
Ugye milyen móka?
26.-n hajnalban kezdődött, teljesen epegörcs tüneteim voltak, azt hittem begörcsölt az epém, mivel voltak már epeköveim, kivették őket, igaz sose görcsöltem se előtte, se utána. Aztán bevettem gyógyszert, enyhült annyira, hogy el tudjak aludni. Reggelre picit jobb lett, diétáztam, kamilla tea, gyógyszer. Erre délutánra már járni nem tudtam, mert szédültem. Aztán estig kb. csak aludtam. Estére rosszabbul lettem, nincs mese, irány a kórház, hiszen már rég el kellett volna múlnia. A sürgőségi nem egy boldog hely, az biztos.
Epegyulladást nem találtak, először a dokik is úgy gondolták, hogy kapok gyógyszereket infuzión, aztán mehetek haza, nah de megjött a vérvétel eredménye, hogy magas a gyulladásom. Nah ott betojtak a dokik, hogy lehet, hogy vakbélgyulladás, aztán lesz ajjaj. Már a műtét is szóba került, hogy ha baj lenne.
Másnap reggelre 2 infuzión túl jobban lettem. Reggel bejött a sebész bácsi, hogy azért fel kéne menni megfigyelésre a sebészetre. Aztán 5 perc múlva visszajött, hogy inkább várjunk még egy kicsit. Tanakodtak, tanakodtak... Jött egy másik sebész, ő azt mondta mehetek haza. Aztán jött a nappalis doki, hogy ő inkább felküldene a belgyógyászatra még minimum hétvégére, de inkább még 1 hét teljes kivizsgálásra. Nah ott jött az alkudozás. Mivel a gyulladásom 100 körül volt, de már az is csökkent szám volt, én meg már viszonylag jól voltam. Alkudoztam, hogy itt vagyok 5-6 km-re a kórháztól, kocsiba vágnak, ha baj van, csak hadd menjek már haza. Szóval először életemben saját felelősségemre hazamentem.
Másnap egy kontroll a sebészeten, a gyulladás lecsökkent 50-re, a hasam is csak nagyon néha, nagyon picit fájt, szóval azt mondták minden happy, ha megint rosszul lennék, akkor vissza, de amúgy minden rendben.
A hivatalos diagnózis: gyomorhurut, a nem hivatalos: fogalmuk sincs.
Jelenleg már tudok rendes kaját enni, szépen lassan, keveset tudok még, de legalább nem kétszersült. A napi program: pihenés, pihenés, pihenés, néha egy kis evés. Ma már a kávét is bírtam.
Ha már tűszúrás: 3 nyom vírit a kezemen, 1 kanül nyom, meg 2 vérvételi nyom.


Update: Csak hogy a cukorral is legyen szó. A nem evés, ivás hatására stabilan 8-10 között volt a cukrom, bármit csináltam, az infuzió se segített. Amikor már tudtam enni, akkor még meg volt zavarodva, de tegnap hyoztam. Végre :D Sose hittem volna, hogy egy hyponak örülni fogok, de most azt jelentette, hogy helyreállt a cukrom. 

Csoportos belefárados

A facebookon már rengeteg cukorbeteg csoport van, amiknek tagja voltam, de csak EDDIG. Mindenhonnan kiléptem. Elegem lett abból, hogy mindennap jön az értesítő, hogy kinek milyen a cukra, még egy újabb cikk,még egy újabb kérdés.
(Tudom, értesítéseket is ki lehet kapcsolni külön, de teljesen ki akartam szedni ezt az életemből.)
Belefáradtam mások problémáit olvasgatni, még akkor is ha hasonló. Attól nem leszek se jobb, se rosszabb. Ha meg tanács kell, van nekem "privát" csoportom.
Vajon néhány ember itt éli ki magát, hogy minden egyes nap beírja a vércukrait? Vagy minden cikket belinkel? Nem akarok senkit se bántani, de éljetek már a diabetesen kívül.

CH csökkentett világ

CH csökkentett világban élek, folyton azon kattogok, hogy mit hogyan lehet csökkenteni, hogy lehet jobb. Úgy érzem elértem a maxot, nem tudok ebből többet kihozni. Tökéletes leletem van, hypo-m néha van, azt is hamar megérzem. Érzem a testem reakciót, és egyben üres is lettem ettől egy kicsit. Elértem a célt, egy normális HbA1c szintet, egy tökéletes leletet, most új célt keresek, még nem találtam meg. Emlékszem amikor letettem az érettségit, akkor is így éreztem, hiszen küzdöttem, küzdtöttem, meglett és most hogyan tovább, ki tudja?

A gyógyszertárban, az orvosnál sose vidámak az emberek. Mindenki csak panaszkodik, az ajtó kinyitására megfeszülnek, mint vadmacska a zsákmányára. Várva, hogy elmondják a nevét, vagy hogy következő. Tudják, hogy ők a következőek-e. Senki se szól jót, mindenhol a betegségek, a bánatok, a miértek, a várakozások, a leletek, a kódok.
A gyógyszertárban is mindenki bánatos, vajon ki meri elsuttogatni, hogy gombája van, vagy prosztataproblémája? Hogy tűk százait veszi? Lopva néznek egymás receptjeire, hogy vajon neki mi baja van. Az unalom, valahogy sose tanulják meg az emberek, hogy sokszor várni kell, én már rutinból viszek könyvet, bármit, max megsétáltatom, de nem akarok, nem akarok, nem akarok beszélgetni. Van nekem elég bajom, nem akarom, hogy bennem zsongjanak más gondjai.

Tegnap 3 órát vártam egy influenza elleni oltásra. Addig 2 fogyatékkal élő beszélt, az egiyk 1,5 óráig, a másik is. Szerintem váltják egymást. Aztán ha az ember kínjában már nevetett, ráförmedt, hogy ne nevessen, nem vicces. Igen, nem vicces, szánalmas hogy órákat kell beszélni a gondjairól, a lemez meg újra és újra elindul 10 percenként. 1,5 óra alatt lehet tudni a fél életét, ha akarja az ember, ha nem.

Megéri e?

A diabetes még a mai világban se egyszerű. Mérni, számolni, beadni, kalkulálni. Gyakorlatilag egész nap számol az ember, tervez. Nincs olyan, hogy most valami kimarad, mert akkor szív, mint a pocok.
Mindent fejben kell tartani, itt nincs pihenő. A mérések idejét, az inzulin beadását, a mínusz, plusz mérlegelését. És az egyik legfontosabb a befelé figyelés, hogy ne legyen hozzánk nőve a vércukormérő, hanem bízzunk magunkba, figyeljünk a jelekre.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy jó lenne néha letenni, csak egy kicsit, egy nap, és becsszó, utána visszaveszem.
Ma voltam a leletért, a doki azt mondta gratulál, és mutogassam meg boldogan, mert ilyen szép letetet rég látott. Minden érték rendben, 6,5% HbA1c, (A GGT pont határ, de az a akkori gyulladás miatt van).
Szóval megérte, minden. A sport rengeteget segített. A hormonrendszerem is kezd helyreállni. (csak el ne kiabáljam)
Mióta van sport, azóta fogytam is bőven (inkább centiben) mégis néha úgy érzem, hogy ezzel elvettek tőlem valamit. Hiszen megmondták, hogy fogyjak és kész. Igazából a mai napig a diabetes előtti állapotom van az eszembe, és azon kattogok, a csontsoványságán, hogy nehogy megint odakerüljek, nehogy túlzásba vigyem. Hiszen azt utáltam, nem bírtam magamra nézni, mások meg örvendeztek, hogy milyen szép vékony lettem (ha tudták volna, hogy miért).

Tudom, hogy hülyeség, hiszen sporttal más alakot érek el, nah de akkor is, azért ott van bennem.

Szóval ott van az elismerés, a számok, azt mondják mindent jól csináltál, ott vannak a papírok, hogy nincs szövőmény több, mint 6 év után se. Egészségesebb vagy, mint voltál.

Régen

Szereztem rukkolán egy 20 éves könyvet, alapítványi kiadás. Volt egy pályázat, hogy ki hogyan éli meg a cukorbetegséget.
Abban az időben, amikor laborban kellett sorban élni vércukormérő készülékhez, akkor írodott, egy kis szösszenet belőle:
"Esztendők alatt hozzászoktam ahhoz, hogy ne csináljak túl nagy problémát ebből; buszon, vonaton, villamoson, sőt akár az utcán is beadom az inzulint néhány másodperc alatt, s nem érdekel, mások mit mondanak. A saját életemért egyedül én vagyok a felelős, ha valakinek nem tetszik, hogy mit csinálok, csak sajnálni tudom a primitívségéért. Én nem álltam azért sorba, hogy cukorbeteg lehessek, s ha már így esett – mivel mást nem tehetek –, megpróbálok alkalmazkodni az adott körülményekhez…Lepereg rólam az is, ha ferde szemmel néznek rám azért, mert az utcán eszem, vagy még mielőtt a pénztárhoz érnék, inni kezdem a ki nem fizetett tejet. Nem érdekel, mit gondolnak, s nem vagyok hajlandó fűnek-fának magyarázkodni. HIába is próbálom megértetni azokkal, akik még nem élték át, mi is az a hypoglikémia. Egy egészséges embertől ez olyan messzire van, mint a csillagok. Hogyan is értessem meg?
Olyan az mint, amikor százhúsz kilóméteres sebességgel jön feléd a gyorsvonat, s azt hiszed, bármelyik pillanatban elgázolhat. Ismerős érzés, hiszen egy cukorbeteg – ha jól van beállítva – havonta átél egy-két ilyet, és mégis ismeretlen, mégis minden alkalommal megrémíti az embert. Csak jön, és te nem tehetsz semmit, ha a gyors szénhidrátot már bevitted a szervezetedbe. Várhatsz, hogy bejusson a vérkeringésedbe a szénhidrát, és elvégezze a természet magáét,megszűnjön végre ez az állapot. Ilyenkor szint kívülről látod magadat. Felül vagy egyszerű biológiai lényeden, amelyben tudatodtól függetlenül is műkődnek az örök fiziológiai törvények, vársz, hogy végre elegendő oxigén és glükóz keringjen benned, szűnjék meg a remegés, a verejtékezés, tűnjenek el a pici hangyák a fejedből, térjen vissza jéggé vált tagjaidba az élet, nyerjék vissza eredeti arányaikat a tárgyak, s tűnjenek el a szemed elől azok az őrülten kavargó kis ezüstszínű pontocskák. Várod, hogy elmúljon a félelem… Mert ilyenkor iszonyatosan félek attól, hogy késő lesz, hogy beborít a semmi, hogy eszeveszetten kalapáló szívem örökre leáll. Ha valaki melelttem van ilyenkor, kitágult pupiláimmal meredek rá, kezére fonom kezem, görcsösen kapaszkodom belé. Szólni nem merek,csak befelé, hangtalanul síkitok. Sikítottál már némán? Tudod milyen az, amikor nem mersz síkoltani, pedig a húsodba mar a félelem? Csak a szemeddel könyöröghetsz: ne hagyják, hogy itt vége legyen, csak a pillantodásoddal sikolthatsz – ha értik – mert nem akarsz senkit megijeszteni. Még önmagadat sem. Attól rettegsz, ha kimondanád mire gondolsz, egyszer tényleg bekövetkezik. Vársz, észbontó félelemmel, befelé figyelsz nincs-e még későn, nem lesz-e mindörökre vége. Közben arra is vigyázol, meg ne sejtsék, mi jár a fejedben, nehogy magadra hagyjanak. Rettegsz, hog magadra maradsz a halál fagyos leheletét érezvén az arcodon. Pedig tudod, hogy nem jön még a halál. Nem jöhet, hiszen mindent megtették ellene, tudod, néhány perc csupán , és sokkal jobb lesz…Az a néhány perc pedig egy örökkévalósságik tart. Amikor végre lassan helyreáll a belső rend, halovány, fáradt mosollyal hozod szeretteid tudtára, hog megnyerted a harcot. A kívülálló nem is tudja, mekkora küzdelmet folytattál, milyen csatát nyertél meg újra. Jobb is. Talán nem értenék meg, miért is ragaszkodom ennyire az élethez."

"Viszem a „tollamat” amivel életem regényét írom."

"Nem lehet levetni, mint egy megunt ruhát."

Éjszaka ötös

Nekem mindig is a lefekvés, hajnal, reggel ciklussal volt bajom. Szinte csak azt változtattam az évek során (nah jó elején a nappalit is, majd egy fél éve az csökkent). Az utóbbi két hétben viszont valami csoda történt. Általában stabil ötösre beáll ebben az időszakban, se hypo, se felfele nem megy. Remélem így is marad. Ma is 5,3-el keltem, több ilyen kéne ;)

Szemesnek áll a világ

A tél mindig kíhivásokkal van tele. Egyrészt nehezebb  CH-t számítani, másrészt a bicaj, futócipő pihenget. Múlt héten még tudtam tekerni, most már havazik. 10 fok a tűréshatárom. Ennyi. Aerobikozni szoktam régebben ilyenkor, de attól már herotom van. Ajjmá. Szóval hiányzik a sport, de egy tüdőgyulladás annyira nem.
Mostanában eléggé elvesztem, volt olyan, hogy nem követtem azt, hogy mikor kéne mérni. Meg hagytam hadd menjen magától az egész. Elkezdtem beszerezni cukorbeteg könyveket. Megvettem az Áttörés című könyvet, és az Élet cukrosan című könyvet (ami egy 20 éves könyv, egy alapítványi kiadás, rukkolán szereztem meg).
Előkarácsonyi ajándékként készítettem új szemüveget. Kiderült, hogy 3 év alatt -1-et romlott a szemem. Ez nagyon meglepett, talán a kontaktlencsében, hogy jó dioptriám van, a szemüvegben meg féllel kisebb volt, és az okozta? Annak nem kéne ezt okoznia! Szövődmény nem lehet, mert előtte hétfőn voltam szemészeten. Azt mondták optikában, hogy valószínűleg 24 évesen már beáll a végleges dioptria, és ez egy utolsó löket, hát...nagyon remélem.
Direkt váltottam az első lencse után nagy oxigén áteresztőségűre, hogy ne legyen baj, erre itt tartok.

A savvio pent meg imádom. Nagyon okos, pl. tudja hány egység van a penben, és csak addig engedi tekerni, amennyi van benne. Lesz ez még jobb is, talán egyszer letehetem ezt az egészet.
Jövőhét csütörtökön megyek a vérvétel eredményéért. 3 hétig tart, mivel elromlott a központi labor gépe, ez is hipp-hipp-hurrá.  

Egy csepp világnap

Ott voltunk, ki mikor, ki hol, össze-visza. Én főleg az Édesszívemeseknél. Meg az előadások érdekeltek, de vagy hülyeség volt, vagy nem mondtak újat. Szóval pffff.
Próbáltam keresni élőben még ismeretlen bloggereket, néha láttam egyet, de egyet, de mindenki rohant mindenhova.
Meg voltam a Bátor táborosoknál ötletett szerezni az alapítványos munkámhoz. Aranyosak voltak, nem hajtottak el, hogy ez a gyereknek van, ahnem nyugodtan játsszak :D
De legalább lett olcsón diab csokim :)
Ma kiderült, hogy a Savviom tudja, hogy hány egységet adott be, és nem lehet tovább feltekerni, csak addig, amennyi van benne, ez csudajó :)
Bloggerek egymás között:

Diabetes világnap

Ma van a diabetes világnapja. Mi meg megünnepeltük, hogy élünk az inzulin által.  Egy kis cukormentes sütivel, meg sok-sok jókedvvel. Kaptam savvio-t Esztitől, már most imádom. Könnyű, nem kattog beadáskor, nah meg persze szebb színű, jobb a formájba.
Megérte az összen 2 óra buszút. (Legközelebb közelebb szervezzétek).
Vasárnap meg a nem hivatalos világnap a Syma-ba:))
Szeretem az ilyen összejöveteleket, hiszen ott vannak a többiek élőben, hogy ők is ugyanazt csinálják, és megy minden, néha döcögösen, de hát nem vagyunk gépek.
Boldog világnapot kívántunk egymásnak. Sok embernek ez kicsit morbid, nah de nem baj.
Sokszor elvicceljük a diabetest, valamikor meg komolyan kupaktanácskozunk, hogy egyes esetekben mit kéne tenni. De így van ez jól ^^
Emlékszem, hogy tavaly ilyenkor már jó ideje figyeltem Diabgirl blogját, én meg titokban írtam a blogot. Mindketten voltunk világnapon, de nem beszéltünk találkát. Aztán még sok ideig nem, majd csak megvalósult :))